Az 1830-as, 40-es években szükség volt Széchenyi kaszinóira, a többé-kevésbé békés együttlét és a higgadt eszmecsere otthonaira. A kérdés az, hogy most legalább ilyen nagy szükség volna-e ennek a hagyománynak a felélesztésére, vagy még inkább: feléleszthetőek-e, fenntarthatóak-e azok az agorák, melyek Széchenyi Nemzeti Kaszinójának örökébe tudnak lépni, és bázisul szolgálhatnak a civil nyilvánosság tereinek.

 

Ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat a 2009. november 6-án Kőszegen megrendezésre került kerekasztal beszélgetés, melynek „eredményei” hármas prizma – a gazdasági fenntarthatóság, az emberi erőforrás és a kommunikáció – mentén ragadható meg.

 

 

Az ok, amiért véleményem szerint érdemes a kultúra megőrzésén fáradozni a jelenlegi „gazdasági érdekekre, gazdaságosságra, pénzügyi tranzakciókra fókuszáló” világrendszerben, az. hogy a kultúra maga is termelőerő és fontos, kikerülhetetlen tényezője a gazdasági növekedésnek, akár nemzeti kultúráról, akár európai polgárosodásról beszélünk. Fókuszálni kell a civil társadalom hangjaira, de nem szabd figyelmen kívül hagyni a kultúrát, a kulturális értékek fenntartását biztosító agorákat sem. Civil társadalom ugyanis nem létezhet civil kultúra nélkül. Ahol pedig nincs eleven kulturális élet, ott nincs vállalkozó szellem sem. Ahol nincs vállalkozó szellem, ott hosszú távon gazdasági növekedés sincs. Ennek ellenére az egyénre fókuszáló „szép új világ” – látszólag – nem ebbe az irányba halad.

 

Ennek felderítéséhez szükséges megvizsgálni, hogy ezek a hagyományos egyesületek képesek-e fenntartaniuk magukat, erőforrásokat koncentrálniuk vállalt céljaik elérésére. Széchenyi kaszinóira jellemző volt, hogy az egyesületi forma anélkül volt képes jelentős erőforrásokat koncentrálni, hogy a tagság mélyebben involválódott volna az egylet tevékenységébe. Ez a rendszer csak addig volt működőképes, amíg sikerült mozgósítani azt a társadalmi kört, amely hajlandó volt ezekre a specializált tevékenységekre áldozni. Amint a költségek túlhaladták az egyesületi tagdíjból összegyűjthető mértéket, szükségessé vált az új szervezeti forma, amely jellemzően a rendszeres hatósági támogatásra épült. Az állami szerepvállalás mind erőteljesebb jelenléte pedig kiüresedetté tette a polgári önszerveződések szerepvállalását, melynek tetőzése a pártállami berendezkedés idejére tehető, mikor a polgári önszerveződés az államigazgatás számára vált kényelmetlenné, sok esetben üldözötté és tiltottá.

 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek örökségét a mai napig hordozzuk. Tény, hogy az „új Széchenyi kaszinók” nehezen tudják magukat fenntartani. Míg a reformkorban megfelelő bázisként szolgált a kaszinók épülete, addig a mai kaszinók számára nehézségekbe ütközik a működés ezen feltétele is. Vagy nincs egy ingatlan, mely menedékül szolgálhat a kaszinók számára, vagy ha van is, ennek fenntartása csak nagy nehézségek árán képzelhető el. (dr. Küttel István, a kőszegi polgári kaszinó elnöke hívta fel a figyelmemet rá, hogy az sem megoldás a problémájukra, ha valaki felajánlana nekik egy ingatlant, hiszen az összegyűlő tagdíjak az épület fenntartását sem tudnák fedezni.)

 

Úgy tűnik, a régi és új különbsége itt abban lelhető fel, hogy míg a reformkor idején a birtokos arisztokrácia a társadalmi felelőség vállalás mentén nagyobb összegeket áldozott a polgári társadalom agoráinak fenntartására, addig a mai individualista társadalom tagja csak annyit kérdez: „Mi hasznom van Széchenyi kaszinóiból?”

 

 

Érdemes megvizsgálni, hogy kik azok, akik mégis megpróbálják fenntartani ezeket a hagyományos polgári szerveződéseket, mely a problémák másik prizmájára adnak magyarázatot. A már emlegetett individualista társadalom okozza a kaszinók társadalmi összetételét. A reformkor idején létrejött kaszinók tagsága kezdetben jól elkülöníthető volt a birtokos nemesség köreire, mely lassan – érdeklődési kör, társadalmi hovatartozás, foglalkozás mentén – kialakította a polgári szerveződések olyan rendszerét, melyben mindenki megtalálta azt az egyesületet, mely hozzá a legközelebb állt. Akkor még dívott a közösségi tudat, most úgy látszik ma már ez nem divat. A kaszinók jelenlegi összetételét legjobban életkori megoszlásuk mutatja – s kicsit választ adnak a jövőre. Szinte teljes egészében az idősebb generáció reprezentálja magát (jól látszott ez a kerekasztal érdeklődőinek összetételén, de ugyanúgy a felszólaló szervezetek is megerősítették ezt), a „mai kor gyermeke” számára ez az intézmény elavult, akár értelmetlen is, nem illeszkedik az egyén boldogulásának folyamatába, mely hosszútávon – de az sem kizárt, hogy rövid időn belül – a közösségi tudat ezen intézményeinek elsorvadásához, majd megszűnéséhez vezet.

 

 

Lehetőséget jelenthet, most mégis a problémák forrásának harmadik prizmáját adja a kommunikáció. Napjaink globális világrendszerében különösen hangsúlyos változás a kommunikáció forradalma, mely – elméletiben legalább is – maximálisan kitágítja a teret. A 21. század technikai újításai végkép eltörlik az információáramlás határait, mellyel azonban – látszólag – még mindig nem tudunk élni. Pedig ahol a kommunikáció feltételei hiányoznak, az indivídum nem találja meg saját magát: elfelejt társadalmiasulni. Egy köznapi, de annál érzékletesebb példán illusztrálva, ha a nap bármely szakában nem határozhatok úgy, hogy kisétálok a vasútállomásra, felülök a vonatra, és meglátogatom a kétszáz kilométerre élő barátomat, tudván, hogy még aznap este, éjszaka, netán másnap hajnalban vissza is jöhetek, előbb-utóbb elfelejtem őt, elfelejtem gondolatait, világunk elkülönül. A kelet-európai teret egy sajátos idő, a kelet-európai idő strukturálja, s úgy tűnik ebben – egyelőre – a globalizált világ sem képes változást hozni. Használjuk a kommunikáció határtalan lehetőségeit, mégis a közösségi identitás ante portas, vagyis ebben a kontextusban a kapuk előtt áll, vagyis inkább kívül reked.

 

Az látszik, hogy a központi – állami – kommunikáció megoldási javaslatokat kommunikál, lehetőségeket vázol, és biztosít. A civil szerveződéseknek azonban nem megoldási javaslatokra van szükségük, hanem problémáik megoldására. Egy köznapi, de talán érzékletes példával élve a híradásokban a MÁV-sztrájk idején rengeteg információhoz juthatunk, hogy miként alakulnak az egyeztető tárgyalások, míg az emberek számára ezek nem bírnak jelentőséggel – ő csupán információkra vágyik, önmagában a probléma nem az övé, nem tudja magévá tenni. Sok esetben, ahelyett hogy a nyilvánosság részvétet váltana ki, pont az ellenkező hatást éri el. Érintettség nélkül ezek a híradások minimális hatékonyságot érnek el, sőt inkább a szervezet – példánkban a MÁV – ellen hangolják a közvéleményt. A civil szervezeteknek sem feltétlenül az országos médiába kell bekerülni, nem országos – össztársadalmi szinten – kell problémáikra fókuszálni, sokkal inkább lokális megoldásokra van szükségük. Nem biztos, hogy arra van szükség, hogy problémáikat kifelé kommunikálják, – szerintem – sokkal inkább a hálózatosodásra, a szervezetek közti együttműködésre kellene fókuszálni, s mindezt helyi – városi, falusi, kistérségi – szinten. Hogy a különféle kulturális egyesületek mondjuk egymást erősítve hoznának létre – melyhez akár külső segítséget is kaphatnának – egy bázist, kaszinót, melyben helyet kapnának az egyesületek rendezvényei, egy kaszinó felolvasóestje, egy művészeti egyesület kiállítása, próbaterem a helyi dalegyletnek, színpad a helyi színtársulatnak. A kultúra fenntarthatósága össztársadalmi érdek, mégis lokális érdekek mentén kell a problémák megoldását keresni. Egy – már-már közhelyes – menedzsment kifejezéssel élve: think global, act local.

 

Megoldási javaslat – egyelőre legalább is – nincs. Reméljük, lesz. Mert – ahogy Hankiss Elemér mondja – „a közélet és közgondolkodás terei nélkül, klubok, egyesületek, kávéházak, vitafórumok hálózata nélkül, elevenen, közéletileg felelős újságok, folyóiratok és immár elektronikus médiumok nélkül, pezsgő szellemi és társadalmi élet nélkül nem képzelhető el egy társadalmi-gazdasági-politikai megújulás, nem képzelhető el egy sikeres európai ország kialakulása.”

Ha a hagyományos polgári kultúra, civil öntudat nem is tudja – talán nem is szükséges – átalakítani az intézményrendszert, elindíthat egy vitát, hogy szükségünk van-e olyan hangzatos hívószavakra, mint társadalmi-közösségi akarat, gondolkodás, szorgalom, kreativitás, makacs kitartás, vagy a sokat emlegetett, de kevésbé megragadható polgári felelősségtudat.