Hankiss Elemér igen plasztikus előadása egy mozdonyos metaforával kezdődött. Egy TGV (francia gyorsvasút) képét felvetítve elmagyarázta: azt hittük, a rendszerváltás után a pozitív változás, az átalakulás majd hasonló sebességgel fog nálunk is lezajlani. Ehelyett – mutatta a második dián az 1825-ös Rocket fotóját – mindössze egy gőzmozdony sebességével döcögünk. A rendszerváltást nem követte automatikusan a gazdasági, a társadalmi rendszer és a mentalitás átalakulása. Az intézményrendszert lecseréltük, de az azt megtöltő mindennapi gyakorlatokat, magatartásformákat és a gondolkodásmódot nem. Ugyan a piacgazdaság létrejött, de az állam szerepe ma is túl nagy, az emberek jövedelmének 35%-a az állami újraelosztásból származik – mondta. A gazdaságban egyéb problémák is diagnosztizálhatóak: nincs hosszú távú gazdasági stratégia, túl sok és átláthatatlan szabályozó van, nincsenek versenyképes termékek, nő az eladósodás, a külső függőség és a költségvetési deficit.
 

Ami a magyar társadalom utóbbi húsz évét illeti, azt a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, a folyamatosan romló közmorál, a polgárosulási és mobilitási folyamatok lelassulása, állandó félelemérzet és bizonytalanság, a klientúra rendszer fennmaradása jellemzik. A TÁRKI felmérése szerint a magyarok gondolkodása zárt, pesszimista. Kudarckerülőek, kevéssé normakövetőek is vagyunk, hajlunk az egyszerű megoldásokra, a zéró-összegű játszmákra és a vezérek követésére. Egyszóval hiányoznak nálunk a felelősségteljes, autonóm polgárok.
 

Csalódottnak kell-e emiatt lennünk? – tette fel a kérdést a neves szociológus. Nem annyira. Hiszen a valódi változás egy hosszú tanulási folyamat végeredménye lesz. Egyik társadalom sem ülhet úgy át a Rocketről a TGV-re, hogy nem épít ki hozzá megfelelő vasúthálózatot, ezt pedig más nem fogja megtenni helyettünk.

 

Vitányi Iván valamivel borúlátóbban nyilatkozott délelőtti előadásában. Szekfűt idézve: „valahol utat tévesztettünk”, zsákutcába jutottunk – vallotta. Ez egyrészt a történelem bűne, de a mi hibánk is: a társadalom elhitte, hogy purgatórium nélkül a mennyországba juthat. Nem akartuk tudomásul venni, hogy a rendszerváltás bizony áldozatokkal is jár. A magyar társadalom mindig is csodavárással védekezett a történelmi traumák ellen, és most is ez történt: „ültük, és vártuk a mannát” – mondta Vitányi. A hatalom, az értelmiség is nagyban felelős természetesen mindezért: rosszul választotta meg a feltételt, az irányt, az eszközöket, nem készült fel a feladat nagyságára és nehézségére. Sok előadásban, de először Vitányi Ivánéban hangzott el utalás a magyar társadalom feudális vonásaira, mint a mai problémák egyik okozójára. Nagyon erős a paternalista hagyomány (itt az elbukott forradalmak után hatalomra került „apafigurákra” utalt az előadó: Ferenc József, Horthy, Kádár…), a kiskapuk megdicsőülnek, a hatalomban az umbuldázás, az uram-bátyám viszonyok uralkodnak, mindent behálóznak a hierarchikus viszonyok: a „magyar ugar visszaüt”. Ha frappánsan (és marxistán) akarjuk a dolgot megközelíteni, Magyarországon a „dologi viszonyok gyakran személyibe váltódnak át” – definiált Vitányi Iván.

 

Szerinte a világválság különösen sürgetővé teszi a rendszerváltás befejezését, a „harmadik világállapotba való átmenetet”, a költségvetés rendbetételét, melyet most már lassan-lassan be kellene végeznünk…

 

Miszlivetz Ferenc, a Szombathelyi Egyetem Társadalomtudományi Intézetének vezetője előadása elején egyenesen kudarcként aposztrofálta az elmúlt húsz évet. Elmaradt a katarzis, az éles szakítás, mert a társadalom azt hitte, hogy folytathatóak a korábbi társadalmi technikák, megőrizhetőek a gulyáskommunizmus relatív, a Kelet-Európai térséghez viszonyított sikerei. A KGST tagországok közt még sikeresnek mondható „magyar modell” azonban az utóbbi 3-4 évben érzékelhetően válságba jutott. Miután az utolsó KISZ titkárból is miniszterelnök lett, már tényleg nincs tovább.

 

A magyar társadalom nem hisz az elitben, nem hiszi el, hogy rendszerváltás volt, de még magában a demokráciában sem hisz. Ma Magyarországon általános morális, mentális és intellektuális válság van – mondta ki a súlyos helyzetértékelést a szociológus. Még egyes nyugati tudósok is igen pesszimisták hazánkkal kapcsolatban: Immanuel Wallerstein amerikai szociológus – akivel Miszlivetz három interjút is készített – minden alkalommal azt mondta: ugyan elvben lehetséges lenne, hogy Kelet-Közép-Európa felzárkózzon a Nyugathoz, ez azonban mégsem fog sikerülni, ugyanis ez a térség semelyik nagyhatalomnak sem fontos (a globális kontextusra még később részletesen visszatérek).

 

Mik lehetnek ennek a sötét helyzetnek az okai? Az előadók többet is említettek, ezek közül én most kettőt, a hazai elitek viselkedését és helyzetét, illetve a geopolitikai hátteret emelem ki.

 

 

 

Többen is említették a politikai elit és az értelmiség szerepét és felelősségét a balul sikerült átmenetben.

 

Miszlivetz Ferenc szerint akkor kezdődtek a bajok, amikor 1989-ben az elit zárt ajtók mögött kezdett tárgyalni az Ellenzéki Kerekasztalnál. A társadalom bizalma ekkor ingott meg először. (Érdekes, hogy magam is ezt az aktust tartom a bűnbeesés pillanatának, amikor a hazai értelmiség mélyrepülése megkezdődött…)

 

A társadalomtudósok egyik nagy tévedése az volt (néhányról már feljebb is olvashattunk), hogy azt hitték, ki fog alakulni a magyar polgárság, mert a polgárosodás egy generálható folyamat – fejtette ki Miszlivetz. Azonban az szellemileg-erkölcsileg független „kritikus mennyiségű” polgár tömeg nem jött létre, amely a nyomásgyakorláshoz, a folyamatok helyes irányba tereléséhez elegendő lett volna.

 

Laki László szociológus szerint az volt a fő baj, hogy a magyar elitnek nem volt kapitalizmusképe, így nem tudtuk, mire és hogyan is kéne áttérni. A jóléti, az állam- vagy a globál-kapitalizmust válasszuk-e? Sajnos a váltáskor épp az utóbbi volt világszerte „divatban”, így – saját elképzelés hiányában – kényszerűen ebbe tagolódtunk be. További tévedés volt, hogy azt hitték, hittük, hogy a piacot csak úgy „be lehet vezetni”. Polányi Károly is leírta már, hogy valódi piacgazdaság kialakulása évszázadokig tartó folyamat – magyarázta Laki. Csak olyan demokráciát lehetséges kialakítani, amely a korábbi gazdasági és társadalmi viszonyokon alapul, azokból következik. Példának okáért úgymond demokratikus módon vették el 1945-től kezdődően a magántulajdont, majd ’89 után szintén a demokrácia jelszavával hajtották végre az állam tulajdonának szétosztását, vagyis a privatizációt. Hogy ezek valóban demokratikusan lezajlott folyamatok voltak-e? Ez már igencsak kérdéses – vélte az előadó.

 

Milyen társadalmi folyamatok is jellemzik ezt a sokat kárhoztatott magyar elitet az elmúlt 20 évben? Kovách Imre egy 1992 óta zajló elit-adatfelvételi sor eredményeit ismertette előadásában, melyek talán részben megmagyarázzák, miért is erodálódott a magyar hatalmi elit, miért is működik ma diszfunkcionálisan. Az ok egy szóban összefoglalva az elit fragmentáltsága. Mivel ez a társadalmi csoport nagyon rétegzett, azaz életmódjában, vagyoni helyzetében, politikai nézeteiben, értékrendjében nagyon eltérő tagokból áll, ezért nem tud egységes osztályként fellépni, és így nem képes vezető szerepét betölteni. Nagy problémát jelent, hogy az elitbe való bekerülési utak állandósultak, azaz a vezető réteg bezáródni látszik (2001 és 2009 közt ugyanúgy csak az elit 12-15%-a volt 45 év alatti, a kormegoszlás tehát nem változik). Ez azért jelent gondot, mert ha az elit nem tud megújulni, akkor nem lesz képes megfelelő válaszokat adni az új problémákra. (Például az új érdekek megjelenésére nem tud – mondjuk új kormányzási technikákkal – reagálni). Emellett – ez nem annyira meglepő adat – mély vagyoni szakadék van a kulturális és gazdasági elit tagjai között: a gazdasági elit csak 2%-ának van évi 2 millió Ft alatt az éves jövedelme, míg ugyanez az arány a kulturális elitnél 9,5%. (Azt, hogy kit tekintettek az egyes elitekhez tartozóknak, illetve a kutatás módszertanát az előadó részletesen ismertette, ettől én most eltekintenék. Az elitek iránt érdeklődőknek, ajánlanám Kovách Imre cikke mellett egy a kulturális elittel és egy a gazdasági elittel részletesebben foglalkozó további írást_ftn1). A másik pólusról nézve: évi 15 millió Ft feletti jövedelme van a gazdasági elit 30%-ának, míg ennyi bevételt csak a kulturális elit 8%-a mondhat magáénak. Meglepőbb, és igencsak elszomorító adat, hogy az elit pártválasztása még a népesség átlagánál is polarizáltabb. A véleménymegtagadás az eliteknél is igen magas volt egyébként, sőt, ellenállásuk olyan nagy volt, hogy még feljelentésre is sor került a kutatók ellen az Akadémia elnökségénél…

 

Nézzük most meg a kudarcok egy másik, tőlünk függetlenebb, külső okát!

 

 

Több előadó tett említést Magyarország a világpolitika szempontjából kedvezőtlen, félperiférikus elhelyezkedéséről.

 

Galló Béla a vizsgálódás, az okkeresés perspektívájának kitágítását javasolta: véleménye szerint ugyanis a világpolitikából lehet megérteni a magyar eseményeket, és nem fordítva. Magyarország helyzete manapság az általános világgazdasági és világpolitikai válság miatt is különösen nehéz. A globál-kapitalizmus „túlterjeszkedő logikájá”-nak ma már semmi sem szab gátat, mert a katonai–technológiai hiperhatalom egyedül az USA-é lett. Ez az „új” világrend mégsem egységes, egyre inkább multipolárissá válik (a G8-ak helyett ma már G20-akról beszélnek), a döntéseket meghatározhatatlan, láthatatlan érdekcsoportok (példaként a titokzatos Bilderberg-csoportot említette az előadó). A nemzetállamok jelentősége egyre csökken, miközben a transznacionális gazdaság terheit ők viselik. Mivel a jóléti állam eszméje megroggyant, az európai középosztály biztonságérzete megrendült. Magyarországot ez fokozottan sújtja, ugyanis az egyre inkább hálózatosodó kapitalista rendszer egy „fekete lyukában” található. Itt a mozgástér igencsak korlátozott, a magyar külpolitikának mégis valahogy reagálnia kéne, új külpolitikai doktrínára lenne szükség. Ennek egyik fontos eleme kellene hogy legyen, a fokozottabb regionális érdekegyeztetés és érdekérvényesítés (hát nem éppen ezt látjuk manapság – teszem hozzá gondolatban), illetve a kívánalmaink, a „wishful thinking” egységes kifelé közvetítése és a külpolitika horizontjának tágítása (például a szorosabb kapcsolat a dél-amerikai országokkal).

 

A „fekete-lyuk” metafora más szavakkal való megfogalmazása bukkant fel Szigeti Péter előadásában. Mivel Magyarország a félperiférián helyezkedik el, ezért csak marginális profitban részesül. Míg a dualizmus idején hazánkban az európai profitátlag 60%-át érte el, ez a Horthy-korszakban 33%-ra csökkent. Meglepő módon azonban az államszocializmus három évtizedében 80 %-ot tett ki, viszont ’89 után meredeken zuhanni kezdett. Sajnos nem mutatkozik olyan erőforrás, aminek segítségével intenzív felhalmozásba kezdhetnénk és kitörhetnénk a középszerűségből: sem a humánerőforrás, sem a termálvizeink nem tekinthetőek annak, ásványkincseink sincsenek. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a rendszerváltás után a 4,5 millió munkavállalóból 3,2 millió „eltűnt”. Ma Magyarországon 1,5 millió hivatalos foglalkoztatott tartja el a társadalom többi részét! Ennek okát nem a magyarok közismert „csaláshoz való vonzódásában” látja az előadó: szerinte az emberek nem csalni, hanem élni szeretnének, csak akkor kezdenek „trükközésbe”, ha legálisan nem tudnak integrálódni. Juhász Pál agrárközgazdászt idézve Szigeti talán az agráriumban látja a kitörési pontot.

 

A centrum–periféria–félperiféria gondolatkör legteljesebb kifejtése, illetve a magyar helyzet szívemhez legközelebb álló áttekintése és kíméletlen értékelése Szalai Erzsébet előadásában hangzott el. A szociológusnő, aki a gazdaságszociológia mellett a szegénység, a szociálpolitika kérdéseivel is foglalkozik, kifejtette: a szocializmus lényegében egy sikertelen utolérési kísérlet volt, melynek kudarcában – és ezt fontos látni – külső okok is szerepet játszottak.

 

A rendszer egyrészt azért bomlott fel, mert az őt legitimáló jólétnek az eladósodás miatt vége szakadt. De nem a civil társadalom lázadása volt a térségben a szovjet rendszer kimúlásának az oka (Ez alól csak Lengyelország jelent kivételt)! Megbukásában a külföldi tőke – ideológiai, de főleg gazdasági indíttatásból – is igencsak érdekelt volt. A kapitalista világrendszer akkoriban igen súlyos piacproblémákkal küzdött, szüksége volt tehát a közép-kelet-európai olcsó, de jól képzett munkaerőre és az itteni piacokra, ezen kívül áthelyezhette ide elavult kapacitásait is.

 

A kisiklásunk ott kezdődött, hogy a kilencvenes évek elején hazánk nyugati integrációja rövid távú érdekek, nevezetesen német piac egyoldalú feldolgozóipari kereslete mentén zajlott le, olyan feldolgozóipari ágazatok telepedtek meg az országunkban, melyek a főleg a német piacot szolgálták ki. Szalai számításai szerint, azóta folyamatos a forráskivonás hazánkból: a külföldi tulajdonú szektor kevésbé járul hozzá a költségvetéshez, mint a hazai vállalatok. A multinacionális cégek évente a GDP 6-7%-át kitevő profitot szivattyúznak ki. Az is a félperifériás országokra jellemző válasz például, hogy ezek az országok, így hazánk is, a mostani gazdasági válságra nem élénkítő, hanem megszorító politikával reagálnak (mivel nincsenek belső tartalékok, nincs mit élénkíteni). A centrum-országok a válság negatív hatásait igyekeznek a perifériára áttolni: ennek eszközei a nemzetközi hitelminősítő intézetek, akik a periféria adósságállományát részrehajló módon kezelik. Ezt könnyen megtehetik, mert itt általában a helyi elit és kultúra gyenge, a társadalmi egyenlőtlenségek nagyok. Mindezeken kívül még az is jellemző a félperiféria országaira, hogy a csekélyebb erőforrások miatt a válságok egész mikrokozmoszát felerősítve képezik le: a humán és ökológiai tartalékok felélését, a társadalom atomizálódását, a politikai elit súlytalanná válását.

Ebben a kontextusban tárul fel a szocializmus „valódi” funkciója: a nagyipari munkásság és a kommunista ellenelit létrehozásával, a hagyományos elit szétzúzásával, a társadalom depolitizálásával és ily módon védtelenné tevésével előkészítette Magyarország félperifériaként való újbóli becsatornázását a világgazdaságba. Amit fontos látni, hogy a negyven éves kommunizmus nem cezúra volt, hanem éppenséggel egy átkötés, egy feltétel a mai viszonyok létrejöttéhez.

 

Folytatás: A rendszerváltás két évtizede – konferencia beszámoló II.