A magyar rendszerváltás abszurd módon kezdődött: mert bár az előző rendszer éltető energiái elfogytak (mely energiák egykor valódiak voltak, hiszen eleinte sokan hittek az „eszmében”), a magyar társadalom mégis az első világháború óta a nyolcvanas években érezte magát a legjobban – tudtuk meg Tölgyessy Péternek az átmenetet bemutató előadásából. Ennek az érzésnek ellenére el kellett jönnie a váltásnak, mert a lemaradásunk ekkor már hatalmas volt, és Kornai János óta tudjuk, hogy ez a rendszer reformálhatatlan volt. Az a Bibó-féle elképzelés, hogy korlátolt pluralizmus legyen, megvalósíthatatlan, ebből a szempontból Kádár János okosabb volt, mint az ebben bízó értelmiség. Ezért nem engedett a demokrácia felé egy lépést sem, és ezért kellett, hogy a rendszerváltás szükségszerűen az ő bukásával is járjon.

 

1989 elejétől kezdve lépésről lépésre vonult vissza az állam: a Corpus Jurisba egyre több, a demokráciát garantáló jogszabály került bele: a gyülekezési és egyesülési jogot, a szabad véleménynyilvánítást, választást, pártalapítást jog szerint is lehetővé tették. A helyenként túl liberális szabályozásnak köszönhetően azonban a Parlament a „veszekedések házává” vált. Szinte bárki bekerülhet, például a települési önkormányzatok képviselői is, akiket az esetek 90%-ában nem az országos politikai ügyek érdeklik, hanem saját partikuláris céljaik érdekében jönnek lobbizni a Parlamentbe. Ugyan bevezetésre került a beszédek időbeli korlátozása, de ez csak azok ledarálásához és az érdemi vita elmaradásához vezetett. A módosító indítványok és a szavazások száma nagyon elszaporodott: évi 4-5 ezer módosító indítvány és nagyjából 80 ezer szavazás van. Ezt a széthúzó részérdekekből álló mocsarat egy erős elnöknek, integrátornak vagy egy erős végrehajtó hatalomnak kellene egyben tartania, de ez nálunk hiányzik, illetve az első perctől erős eróziós hatásoknak volt kitéve. Mi magyarok mindig is nagyon fontosnak tartottuk a közjogi kérdéseket, túlzottan előtérbe toltuk őket, illetve hittünk a Parlament intézményében. Mára azonban a teljes „új magyar modell” válságba jutott, mindene beteg. A legsúlyosabb tüneteket épp a politika mutatja, de ez csak felerősítve tükrözi az egész berendezkedés válságát – mondta ki a keserű ítéletet Tölgyessy.

 

 

Szoboszlai György azt látta problémának, hogy a rendszerváltás a gazdaság és a politika dimenziójában nem egyszerre zajlott: a gazdaság piacosítása már a nyolcvanas évek elején megkezdődött, míg a politikai átalakulások csak 1989 után. (Szigeti Péter is problémaként említette azt, hogy nem egyforma sebességgel, nem párhuzamosan zajlott a két szférában a szerkezetváltás.) Ugyan 1983-ban egy választójogi reformot hajtottak végre, 1984-ben pedig lerakták a mai Alkotmánybíróság alapjait, a valódi átalakulások 1989-ben, két hullámban zajlottak. Az 1989-es nyári választások előtt már bekerültek az alaptörvénybe az előző előadásnál említett jogi garanciák, a teljes jogi rendszerváltás mégis az 1989 októberi új Alkotmány bevezetésével ment végbe. A probléma csak az volt, hogy ezt az Alkotmányt (és persze az egész rendszerváltást) még az MSZMP elitje készítette elő. De az Alkotmányozás végeredményben azóta is folyamatosan zajlik. Például fontos lépés volt az 1997-es népszavazási törvénymódosítás, amikor az Alkotmánybíróság először „írt bele” egy kétharmados törvénybe. A folyamatos korrekciók eredményeképpen ma már komoly ember nem állíthatja, hogy nem történt meg a szovjet típusú Alkotmány cseréje. Tölgyessy Péternek köszönhető a kormányfői státusz megerősítése, a konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetése, így elkerülhetővé vált a kormányfők állandó leváltása és a demokrácia olyan szétesése, ami a weimari köztársaságot jellemezte. A Tanácsrendszert felváltó Önkormányzati rendszerrel pedig megtörtént a teljes átmenet.

 

Nézzük most meg, mi történt a magyar pártokkal az elmúlt húsz évben!

 

 

 

 

Kéri László előadásában öt szakaszra osztotta a magyar pártrendszerek szempontjából a rendszerváltás óta eltelt húsz évet: 1. a többpártrendszer berobbanása 1989-ig, 2. a stabilizáció évei 1990- 96 közt, 3. az átrendeződés évei 2000-ig, 4. polarizáció 2009 júniusáig 5. az utolsó szakaszt az idei uniós választások kezdete jelentette. A politológus az egyes szakaszok jellemzésével folytatta előadását.

 

A kialakulás időszakában a korábban szubkultúrával rendelkező közösségek mellett sokszor semmilyen előzménnyel, hagyománnyal nem rendelkező csoportosulások is „pártosodtak”, először rengeteg kis párt keletkezett. A második szakaszban letisztultak a viszonyok, kialakult az a gyakorlat, hogy csak az tekinthető komoly pártnak, aki a Parlamentbe bekerül. Ez a pártrendszer nagy stabilitást is mutatott, nagyjából mindig ugyanaz a hat párt került be 1996-ig. Az átrendeződés korában mindez megváltozott: az MDF átalakult, az FKGP szétesett, a baloldalon SZDSZ-MSZP, a jobboldalon KDNP-FIDESZ fúzió következett be. A negyedik időszak a polarizáció kora, mely történéseinek már nagy hagyománya van Magyarországon (erről a hagyományról szólt Csizmadia Ervin előadása, melyet lejjebb ismertetek). A kettészakadásnak nagyon mély, érthető és felfejthető okai vannak: a két kialakult oldal a magyar modernizáció két útját jelenti.

 

A 2009-es év fontos fordulópontnak tekinthető. Már két éve sejthető, hogy új, „háromszögletű” magyar pártszerkezet van alakulóban: a FIDESZ középre húzódik, és a bizonytalan szavazókat próbálja megmozgatni, míg a jobboldalon új, szélsőségesebb erők jelentek meg. A FIDESZ hegemón szerepre tör, és képessé válhat arra is, hogy akár egyedül is kormányozzon, mivel a jelenlegi kormánypárt a nyolcéves kormányzás alatt – saját hibájából – nagyon elgyengült.

 

 

Csizmadia Ervin előadása a közelmúlt pártfejlődését történelmi perspektívába igyekezett helyezni. Érdekes, hogy a magyar pártszerkezetet tekintve hajlamosak vagyunk annak történelmi hagyományairól megfeledkezni, holott annak nagyon is tudatában vagyunk, hogy a mentalitásunkban, magatartásunkban hogyan van jelen a magyar (közel)múlt. Az egyik oldal vissza akarja hozni a múltat, a másik minden áron szakítani akar vele – mégis együttesen gondoskodnak a történelem életben tartásáról. Az előadó nagyon furcsállja, hogy a magyar politológia miért nem vesz tudomást a magyar párthagyomány folytonosságáról, miért csak a Kádár-rendszert okolja a mai pártstruktúra kialakulásáért. Holott 150 év óta még mindig ugyanazokat a meccseket játsszuk le, ugyanabba a folyóba lépünk, és még csak észre sem vesszük. 1867 óta ismétlődnek a kormánypárt és az ellenzék kérdései, kijelentései: a kormánypárt mindig azt állította (már Tisza, Bethlen idejében is), hogy csak ő képes a rendszert menedzselni. Erre mindig ugyanazt a makrologikát, a külföldi kölcsönöket és eladósodást választották. Ezzel szemben az ellenzék mindig is túlfeszült erkölcsi motivációval rendelkezett, a kormányt nemzetietlennek bélyegezte, és csak magát tekintette a nemzet letéteményesének.

 

Stumpf István a Szoboszlai György által még éppen pozitívumként emlegetett erős miniszterelnöki hatalom hátulütőit emelte ki. Mivel a rendszerváltás idején, a magyar pártpolitika alapjainak lefektetésekor a kormányozhatóság elve volt az abszolút érték, ezért a rendszer erősen szelektivitásra épülő lett, a miniszterelnök jelentős túlhatalmat kapott, prezidenciálódási folyamatok mentek végbe. Ez biztosítja azt, hogy például „lovaglás közben is lehet lovast cserélni”, minden kormánypárt ki tudja tölteni a ciklusát. De e túlcentralizált rendszer minden negatívuma mostanra annyira erodálta a kormánypártot, hogy Stump szerint már nem térhet vissza a kormányrúdhoz. Az új kormány előtt pedig ott a lehetőség, hogy az egész rendszert újraírja. Vagyis a magyar politika az előadó érzése szerint paradigmaváltás előtt áll. A mai helyzet tarthatatlan, a politikai rendszeren kívül a közteherviselés, az egészségügy, a nyugdíjrendszer szabályait is újra kell írni. Az új alkuk és az új nemzeti konszenzus megkötéséhez azonban erős felhatalmazás kell, illetve az, hogy ezt az erős legitimációt ne a saját hatalmának növelésére használja fel az új kormánypárt.

 

Végezetül ejtsünk szót éppen erről az utóbbi problémáról, azaz a magyar politikai elit felhatalmazásának kétségességéről.

 

 

Boda Zsolt közgazdász (aki mellesleg a Védegylet szóvivője is) az intézményi legitimáció megingásáról, illetve a legitimáció fajtáiról és dimenzióiról beszélt. Legitimáción Boda itt most elsősorban az intézményi bizalmat értette. Ennek vizsgálata Nyugat-Európában igen elterjedt, ugyanis e kérdésnek gyakorlati következményei is vannak. A demokrácia intézményei rászorulnak az állampolgárok kooperációjára: ahol kicsi a bizalom, ott maguk az intézmények is rosszul fognak működni. David Beetham elméletét követve a közgazdász a legitimáció három dimenzióját ismertette. Ezek a következők: a szabályoknak, törvényeknek megfelel-e a rendszer; a hatalmat az emberek nyilvánosan, a részvételükkel támogatják-e; és végül a harmadik a törvények igazolhatósága. Boda Zsolt egyedül a harmadik dimenzió esetében lát problémákat a mai Magyarországon. Azonban ilyenfajta legitimációs deficitek nem szokatlanok egyik demokráciában sem, sőt, viszonylag gyakran előfordulnak. A probléma az, hogy ma nálunk az intézmények irányában érzett bizalom folyamatosan csökken. Jávor Benedek kutatása szerint a magyar hatóságok és a közpolitika nagyon rosszul működik: régiós összehasonlításban itt a legkorruptabb az állam. Az intézmények jó működését két dimenzió mentén mérhetjük: az irántuk tanúsított bizalommal és az eredményességükkel. A bizalomnak két dimenziója van: disztributív (azaz hogy hogyan, milyen elvek szerint osztják el a javakat) és a procedurális (mennyire igazságos az eljárás, ami során elosztják a javakat). Nagyon érdekes kutatási eredmény, hogy a procedurális igazságosság fontosabb az emberek számára, mint a disztributív: egy méltányos folyamatban lezajlott, ám igazságtalan elosztást inkább el tudnak fogadni, és legitimnek ismerik el, mint egy igazságos elosztást, ami egy igazságtalan eljárás során születik meg. A döntésnél magánál tehát fontosabb az út, amin eljutunk oda. Ezért alapvető a bizalom kialakításában a participáció, a véleménynyilvánítás, a transzparencia biztosítása, a stakeholderek bevonása, hogy az állampolgárok érezhessék: ők is beleszólhatnak, ők is részesei a döntési folyamatoknak. Ha nincs meg a bizalom, akkor viszont egy önmagát erősítő bizalmatlansági spirál indul be: az intézmény egyre rosszabbul fog teljesíteni. Ezért elsősorban a méltányosság dimenzióban kell lépéseket tenni, az eredményesség ebből a szempontból csak másodlagos fontosságú.

 

Tölgyessy Péter is kitért a hazai legitimációs problémákra. Egy rendszert vagy a részvétel, vagy az eredményei legitimálhatnak. Mivel ma Magyarországon a pártokban és a pártrendezvényeken hozzávetőlegesen 10-15%-os a részvétel, a rendszer egyedül az eredményei általi legitimációban „reménykedhet”. Ám ha így vesszük, akkor a Kádár-rendszer is legitimnek volt tekinthető, hiszen állampolgárainak viszonylagos jólétet tudott biztosítani. A német és a japán demokráciát is az eredményei legitimálták, hiszen azok a megszállók által „oktrojált” berendezkedésként indultak. Kérdés, hogy ki fog tudni a magyar politika szereplői közül eredményeket felmutatni, ki fogja tudni elmozdítani a képzeletbeli követ. Eddig mindenki legfeljebb csak lökni tudott rajta egyet – zárta előadását Tölgyessy.

 

 

A szomorú kórkép felrajzolása, a problémák okainak és dimenzióinak felvillantása után vajon milyen megoldásokat javasolnak korunk vezető értelmiségijei?

 

Sajnos a „kínálat” igen halovány és általánosságokba menő volt.

 

Hankiss Elemér a kultúrára, az állampolgári nevelésre szánna pár 100 millió forintot. Ez aránytalanul kevés pénz ahhoz képest, amennyi hasznot hozhatna a felelős, tudatos állampolgárok kinevelődése. Mások a megoldást egy új külpolitikai irányvonal kialakításában vagy a mezőgazdaság támogatásában látják (lásd fenn). Miszlivetz Ferenc szerint – bár a keretek és a feltételek nagyon kemények – mégis meg kellene próbálni kitörni a jelenlegi helyzetből. A világ perifériáján is van némi önálló mozgástér. A kiútkeresésben a politológia, a közgazdaságtan és a történelem mellett más társtudományok: a szociológia, a kulturális antropológia, a pszichológia eredményeit is jobban fel kellene használni. Egy új, minőségi demokrácia modellt kellene kidolgozni, amely nyitott, amely de facto egyenlőséget kínál, és amely horizontálisan és vertikálisan is elszámoltatható. Az alkotmányosságot újra kellene építeni, a beteg magyar politikát „meg kell gyógyítani”, a zsákutcából ki kell törni – hallottam újra és újra az előadások végén. A legkonkrétabb javaslatokat számomra mégis Boda Zsolt fogalmazta meg a transzparencia, a participáció biztosításának követelményével.

 

Ezek gyakorlati megvalósulásában azonban, úgy tűnik, hogy egyelőre csak reménykedhetünk…