A XXI. század eddig talán legfontosabb ideológiai újítása az Európai Bizottság 2001. évi Zöld Könyvének vitájával elindított „vállalati társadalmi elkötelezettség” (CSR) , avagy „felelősség” fogalmának, s a „corporate social responsibility” alapelvének a fel- és elismerése1.

A Google-keresőnek 2010. elején csak a fogalom definíciójára vonatkozó több mint 3,7 millió találata is jelzi, hogy korunk egyik jelentős fogalmáról van szó2. A sokféle meghatározás lényege azonban mindenkor közös: ma már a modern demokratikus közösségek vállalatainak „társadalmi” értékét nem szabad csak a piaci értékükkel, ill. csak a profit-teremtő képességükkel, hanem azokat a társadalmi feladatok nyílt, hosszú távú és stabil vállalásával – első időszakban csak a környezetvédelem, majd egyre inkább az erkölcsi viselkedésükkel, az össztársadalmi célok és a világ globális problémái iránti elkötelezettségükkel, a szolidaritási és humanista, értékvédelmi stb. akciókban való részvételükkel is – együttesen kell nézi, meghatározni.

A globálisan is „versenyképes és fenntartható” európai gazdasági fejlődés és a mindenütt recsegő-ropogó „szociális béke” jövőbeli fenntarthatósága miatt azonban komoly esélyt adok arra, ill. valószínűleg van is realitása annak, hogy történelmileg rövid időszak alatt a „szociális piacgazdaság” ordo-liberális doktrínáját a Társadalmi Felelősségű Piacgazdaság (Social Responsible Market Economy) (SRME) paradigmája váltja fel. Ehhez azonban két irányban is alapvető változás szükséges.

Az első változtatási igény abból adódik, hogy mostani világgazdasági válság bemutatta: a fejlett OECD, ill. európai uniós országok korábban nagy jövedelmezőségű, sokakat irritáló, magas adózatlan jövedelmet és nyereséget kimutató nagyvállalatainak a társadalmi felelősségvállalása eddig még a „jó időkben” is egyre inkább elégtelen(né vált) a mai kor kívánalmainak megfelelő társadalmi szolidaritás, ill. a kialakult „szociális háló” anyagi-pénzügyi alapjainak megteremtéséhez. Sőt, bebizonyosodott, hogy a „rossz időkben” éppen ezen nagyvállalatok és nagypénzintézetek megmentése szívja el a gyengébb, például a nemzeti keretek közé beszorult, vállalatok-vállalkozók pénzügyi forrásait, ill. az „indokolja” a gyengébb érdekérvényesítő-képességű rétegek szociális hálójának megnyirbálását, a világ élelmezési, víz-szerzési, klimatikus, egészségügyi problémáinak időbeni eltolását, háttérbe szorulását stb. (Lásd pl. a koppenhágai klímacsúcs kudarcát.)

A gazdasági válságra vonatkozóan eddig több rossz, mint jó, stratégiai válasz született. Egyes országokban az adók emelésével, „szolidaritási”, ill. rendkívüli pótadók kivetésével, másokban a költségvetési deficitfinanszírozás „felpörgetésével”, s szinte mindenütt, a monetárispolitika vezérlő kamatlábainak nullához közeli csökkentésével, a szociális háló megnyirbálásával stb. kísérelték meg a válságból való kitörést. A globális gazdaságban azonban az adók és járulékok emelése kedvezőtlen következményekkel járt: a vállalkozók „semmit sem kaptak-kaphattak” a többletelvonás fejében, ezért bezárták üzleteiket, a már régóta tervezgetett, „kiszervezéseik ” ürügyeként „olcsóbb” (kisebb adózású vagy/és munkabérű) országokba települtek át, ezzel csökkentették az így reagáló országok foglalkoztatását és (lehetséges) adóbevételeit. Az adók csökkentése pedig csak azokban az országokban vált be, ahol „felfutó”, új export-, vagy belső piac adódott; ez azonban csak néhány ország néhány gazdasági szektorában jelentett reális lehetőséget. A deficitek nyakló nélküli vállalása még a legfejlettebb országok költségvetését is kétszámjegyű adósságnövelésbe, ill. a tőkepiacok jövőbeli komoly megterhelésével, a kamatszint emiatt is várható pótlólagos emelésével, s a vállalkozók „állampapírokkal való tőkepiaci kiszorításával” jár együtt. Az alacsony kamatszint a válságtól megijedt lakosság és a tevékenységét „túlélő-módra” kapcsoló vállalkozók kényszerhelyzete a (pánik-)megtakarítási hányadokat ugyan némileg megemelte, ám ezek egyrészt a fogyasztás időleges és további mérséklődését hozták, másrészt pedig nem igazán tekinthetők stabil, hosszú lejáratú forrásoknak. A szociális intézmények és rendszerek meggyengítésének pedig már csak a felvetése is az utcára vitte az embereket Athéntól Párizsig, Rómától Kijevig…

A második változatási igény pedig abból fakad, hogy a lakosságra, mint létfontosságú társadalmi-közösségi szolgáltatásokat előállító (vagy azt megtagadó) – azaz mind a vállalati, mind a közületi-költségvetési szféra működési környezetét, keretfeltételeit, sőt gyakran még a konkrét tevékenységét is meghatározó – termelő és fogyasztó egységek típusára is ki kell terjeszteni a jövőben „szociális békében” élni akarók „társadalmi felelősségét.” A mostani válság ugyanis azt is bebizonyította, hogy az euróatlanti – mások szerint: ameriko-európai – civilizáció elmúlt néhány évtizedében jellemzővé, s némely ’ rétegben már meghatározóvá is vált felfogás – „fogyassz mindig többet (akár a teljes eladósodásod árán is), s akkor boldog leszel!” – nem fenntartható, ill. alapjaiban téves, s embertelen következményekhez is vezet. Az egyéni fogyasztás-növelés hajszolását ugyanis a fejlett országok lakosságának egyre nagyobb része a világpiac által is elismert3 jövedelem-termelőképességével egyszerűen/számszerűen nem tudja finanszírozni. Másrészt – s ez a súlyosabb, a globális probléma –, világossá vált, hogy ha a világ fejlődő része, s különösen a BRIC-országok milliárdjai, is elindulnak az individuális (OECD-szintű) fogyasztásmaximalizálás útján – s erre nekik is „emberi joguk van”4 – akkor világunk erőforrásai elégtelenek, illetve ezek (szószerinti) kiharcolása közben, a Föld önregeneráló és egyensúlyi rendszerei helyrehozhatatlanul/visszafordíthatatlanul megsérülnek.5

Mindezen pénzügypolitikai válságkezelések közös problémája, hogy nem az emberek, a helyi vállalkozók, a multinacionális vállalatok stb. és az őket befogadó közeg (ország, régió, település) érdekeinek a hosszú távú (pozitív) harmonizációját, hanem kizárólag csak a (negatív következményekkel járó) „rövid távú tűzoltást” szolgálják. (A politikai elit mentségére legyen mondva: már csak a mostani válság alaptermészetére vonatkozóan is homlokegyenest ellenkező értelmezések, narratívák alakultak ki a világ figyelmét felkelteni tudó „szellemi” elitekben…6) Ennek következtében pedig tömegessé vált az állampolgári, ill. vállalati „pénzügy(politika)i engedetlenségi mozgalom”: az adóterhek alóli kibújás, a vállalati termelés visszafogása, a jövedelmek ügyes „elköltségelése”, avagy külföldre, offshore „adóparadicsomokba” való menekítése, az adó-visszaigénylésekkel és a szociális juttatásokkal való visszaélések,a bejelentett munka (mértékének) csökkentése, az adó- és társadalombiztosítási járulék „optimalizálása” és „megkerülése”, a „fekete munka” térhódítása – s nem csak Magyarországon…

A helyes alapelv azonban ebből már adódik: olyan megoldásokat kell keresni és találni, ahol az emberek, a vállalkozók és a vállalatok, ill. az őket befogadó közeg lakosai egyaránt valami kedvezőt, (pozitív értéket) „kézzel foghatót” is, legalább később, hosszabb távon, de számukra mégis csak fontosat és ellenőrizhetőt kapnak a pénzügyi terheik mostani, ill. remélhetőleg csak időleges, közép távú növelése fejében. A „társadalmi elkötelezettség pénzügypolitikájának ” pontosan ez az alapelve.

Az SRME „pénzügypolitikája” – a vállalatok számára

A jövőben mindenütt Európában – s különösképpen Magyarországon – olyan szabályozást érdemes kialakítani, amelyikben minden vállalkozó számára világossá válik: a társadalom

a.) vagy (adóval, TB-járulékkal, az „adóparadicsombeli” adatok megvásárlásával, a szubvenciók visszavonásával stb., azaz a vállaltok-vállalkozók számára pozitívan semmiképpen sem „értelmezhetően”, sőt, szinte „értelmetlenül”) elveszi tőle a jövedelmét,
b.) vagy a vállalat elfogadja, hogy a közösség legfőbb legitim törvényhozó szerve, a Parlament, által kijelölt, stratégiai jelentőségű – nyilvánosan meghirdetendő, a weblapokon mindenki számára egyformán elérhető – „társadalmi elkötelezettségek ” valamelyikére kell fordítania.7 (Így pl. 20111-ben (1) az egészségügyi, (2) az oktatási, (3) a környezetvédelmi, (4) katasztrófavédelmi stb. lehetne a célok, s majd a parlamenti döntés értéksorrendjében; 2012-re, 2013-ra stb. azonban értelemszerűen már módosíthatja is törvényalkotó többség. Példaszerű tehát a magyar SZJA 1 %-os adó-felajánlásának választási szabadsága – csak éppen sokkal általánosabban, s kiterjesztve a teljes vállalkozói szférára. Nyilvánvaló az is, hogy a helyi önkormányzatokban a legfőbb testületeiknek kell majd megszabniuk, hogy az adott évben ott éppen milyen „társadalmilag elismert célok” kijelölésével (pl. (1.) az óvoda befejezése, (2) a járda lerakása, (3) az iskola kifestése stb.) kívánják meg kihasználni a – pl. fejkvóta alapján a közösségüknek a Parlament által „átengedett” – „felelősségvállalási” lehetőségeket.

A „társadalmilag elismert célok konkrét listája” iránti elkötelezettséget azonban nem (csak) hangzatos szavakkal, s minimális erőfeszítéssel, ráfordítással lehet teljesíteni. Ebben a „két lábon járó” gazdaságpolitikában mind a hazai, mind a multinacionális vállalat csak akkor juthat állami megrendeléshez, ha a nyílt verseny-tárgyaláson a termékért vagy szolgáltatásért kért ár(összeg) és a listából való választás után felajánlott „társadalmi elkötelezettség” önkéntes befektetés vállalásának a különbsége a lehető legkedvezőbb. Konkrét példát véve: ebben a pénzügypolitikában tehát az adott szolgáltatás nyújtását az állami cég számára 100 millió forintért elvállaló, ám abból még 10 millió forint értékben a „parlamenti célok” közül választó, – azaz „ott” önkéntes forrásbővítést, a költségvetésnél pedig kiadáscsökkenést hozó – ajánlata kedvezőbb, mint a csak 97 millió forintos díjat, ám abból csak 2 millió forint társadalmi elkötelezettséget vállalóé. Ti. bár az egy-egy ügylet állami összkiadása nagyobb lesz az első ajánlattevőnél („egyik rubrika”), de összességében, az összes ügyletet hasonló szemléletben kezelve, ennél a vetélytársnál lesz kedvezőbb a költségvetési kiadás-kiváltás („másik rubrika”). S ezzel az össztársadalmi haszon („a kisebb mérlegfőösszeg”) is itt lesz a nagyobb : 95 millió helyett gyakorlatilag 90 millióért lesz elvégezve a munka . A hagyományos, jelenlegi (pl. magyar) pénzügypolitika – ill. közbeszerzési előírások – ezzel szemben természetesen a második típusú jelöltet hoznák ki tendergyőztesnek: a költségvetés elszigetelten nézett „egyik rubrikájából” kifolyó összeg ugyanis kétségkívül ott lesz kisebb: ebben az esetben pl. 97 millióból is meg lehet úszni a 100 milliósnak ítélt igényt. (S ki törődik 3 M forint megtakarításakor azzal, hogy ennek fejében a társadalom elvesztett egy 10 milliós önkéntes, tudatosan és valószínűleg jó célzott ráfordítástól…)

A „nagyvonalú” – mert a befektetésről való lemondást ugyan nem, ám annak a csatornáját a vállalkozóra, a vállalatra rábízni merő – pénzügypolitika fő értéke azonban talán nem is a több központi és helyi forrás „önkéntes kikényszerítésében” van. Sokkal lényegesebb, hogy ebben az esetben a vállalkozó és vállalat nagyon is „kap valamit a pénzéért”. Közgazdasági racionalitás alapján értelmezve a várható döntéseit, a korábbi „sima adóelvonáshoz ” képest sokkal inkább érdekelt maradhat a jövedelmének helyben, a számára fontos (újra)termelési feltételeket jelentő a helyi infrastruktúrába, a számára ott is fontos környezetvédelembe, a regionális munkaerőképzésbe stb. való befektetésre. Az „önkéntes befektetése” miatt adódó vitathatatlan azonnali vesztesége ugyanis már közép és hosszú távon megtérülhet. Az általa meghozott döntéssel a saját befektetett tőkéje számára teremthet kedvezőbb megtérülési környezetet, s azzal magasabb profitvárakozásokat, így pedig a vállalatban „megtestesült érték” emelkedését (kisebb esését), miközben az ilyenfajta beruházásokat elhagyó, azokat megkerülő vetélytársakhoz képest előnyt szerezhet. Ez a modell tehát tökéletesen megfelel „a gondolkodj globálisan (is versenyképessé válni), s (ezért) cselekedj (a vállalkozónak fontos) lokálisan!” – alapszabálynak.

Nem elhanyagolható ugyanis az ilyen „decentralizálást is megengedő beruházáspolitika” azon értéke sem, hogy a vállalkozó adója nem a „Közös Nagy Kalapba”, hanem az általa meghatározott, az általa is közvetlenül ellenőrizhető–ellenőrizendő, jobban átlátható helyi célokra fordítódik. Ez pedig erősíti a helyi társadalomba való beágyazottságát, ami mind a válságok miatti nehézségek elviselése, mind egy későbbi esetleges gyors termelési „felfuttatás” helyi közösség általi fokozottabb támogatottságát készítheti elő. Ezek pedig egy hosszabb távra tekintő vállalkozó és vállalat számára már konkrét pénzösszegekre is lefordítható előnyöket, ill. beruházás-befektetési költségmegtakarítást jelentenek. (Ld. például a helyi környezetvédelmi szervezetek, ill. a lakosság felvilágosítását szolgáló kampány ok költségeit – még egy-egy sikeresen megvalósuló beruházás előtt is.) S ez még a hosszabb távon globalizált struktúrát és érdekeket megjelenítő multinacionális vállalatok számára is fontos: az általuk a beruházásaikkal fokozatosan alakítható helyi (lokális) feltételek némileg nagyobb stabilitást jelentenek, mint a pusztán csak „adó-harácsban” vagy „multi-kedvezményekben” gondolkodni tudó hagyományos központi pénzügypolitika kampányszerű avagy kétségbeesett „rángásai”. A „multik” számára a „ki- és bevonulásuknál” nem – sőt , a publikált felmérések szerint: egyre inkább – nem csak a bérszint- és adószint-különbségek összessége számít, hanem legalább annyira a munkaerő és a beszállítók képzettsége, kulturáltsága, az új folyamatokhoz való rugalmas adaptációs képességek, a K+F-bázis ereje és kiterjedtsége stb., azaz csupa olyan tényező, amelyek alakításába ez a pénzügypolitika „bevonja” őket, „helyhez köti”, az adott régió világához próbálja „szocializálni” (civic engagement); legalább a hazai egységét megnyerve. Természetesen egy elvakultan „multiellenes”, antiglobalista nézőpontból a „multiknak ” a saját önérdekük felhasználása alapján való „megszelídítésére”, „betagolódására” stb. vonatkozó elképzelések elvileg is elfogadhatatlanok, gyakorlatilag pedig naivnak minősülnek. A globális világgazdaság realitásaival számoló kormányzat számára azonban ez (a színfalak mögött persze) kemény érdekvédő csatát kívánó taktika kínálkozik a tőlük származó forrásbevonás egyetlen reális útjának.

Ez a fajta pénzügypolitika ugyanakkor pontosan azt hozza, ami a mai világban – s különösen Magyarországon – a vállalkozói réteg számára talán a leginkább hiányzik: az átláthatóság némi javulását, kissé nagyobb stabilitást, a hosszabb távú termelési és értékesítési feltételek erőteljesebb alakításának és ellenőrizhetőségének a lehetőségét, egy szóval: a kiszámíthatóbbá tehető jövőképet. S a beruházási hajlandóság megemelkedésének éppen a kedvezőbb jövőbeli várakozások jelentik az egyik legfontosabb döntési tényezőjét.

A nyilvános – mind a vállalási díj, mind a társadalmi kötelezettségvállalás helyét és mértékét az adatbank weblapján közlő – versenyben és a Parlament által meghatározott, a hazai területen lévő célokhoz kötött állami és önkormányzati megrendeléshez jutás, az utólagos adójóváírás, avagy adóhalasztás (ld. a magyar filmforgalmazás indirekt, utólagos elszámolási technikáját) stb. másik nagy értéke a korrupció, a ma igen csak elterjedt, a versenyt kiíró „megrendelőnek” való közvetlen „visszaadás” gyakorlatának gyengítése. Ebben az esetben ugyanis legalább még egy – a „társadalmi elkötelezettség” kormányzati listáján szereplő – harmadik szervezet jó néhány dolgozóját is be kell vonni a korábban kétoldalú tranzakciókba. Természetesen ebben az esetben is lehet „korrupciós háromszögeket” képezni, ám ez legalább 50 %-kal megnöveli a lebukás veszélyét. S a határozott, a versenyt minden esetben, s annak nyilvánosságát megkövetelő, az állami intézményeket még a törvényeknél is szigorúbban, mert erkölcsileg is ellenőrző és pártállástól függetlenül azonnal intézkedő kormányzat ezért gyorsan túlzottan is kockázatossá teheti a pénzek párt-, avagy egyéni számlákra való „csatornázását”. (Ld. a gyakori, „törvényes, de nem erkölcsös” formula közérzetet, s ezzel a gazdasági-beruházási klímát is romboló hatását, ill. a 8 ország hazai nagykövetének a – nem túl szerencsés – „korrupcióellenes beszólását”.)

A „társadalmi elkötelezettség” pénzügypolitikája természetesen nem „csodafegyver”; nem tudja és nem is akarja megakadályozni a nálunk lévő multinacionális vállalatok globális világgazdaság folyamatainak megfelelő tőke- és erőforrás-áramoltatását, ill. a korrupció felszámolását. Reális esélyt nyújt azonban némileg megnövelt hazai beruházási tevékenységre, a közép- és hosszú távú helyi fejlesztések megnövelésére, az ilyen jellegű központi kiadások kiváltására, a közép- és hosszú távú szemlélet mérséklésére és a korrupcióra való hajlandóság mérséklésére . Ehhez azonban az kell, hogy minden állami-közületi beruházás, megrendelés avagy kifizetés esetén nem csak a versenyeztetés, hanem a hozzá kapcsolódó egyéb, a „társadalmi elkötelezettség” legitim és hasznos pénzügyi folyamat a központosított adatbankban áttekinthetővé téve, a lehető legnagyobb nyilvánosság ellenőrzése alatt menjen végbe. Nyilvánvaló, hogy az építőipar, különös tekintettel az autópálya építésre, az álló és forgóeszköz-beszerzések – nagyon is figyelve a gépjárművásárlásokra –, az igénybe vett avagy „elrendelt” pénzügyi szolgáltatásvásárlások – roppantul elgondolkodva a szívemhez közel álló bank- és biztosítási szolgáltatások (közvetítésé)n is – fontos területei lesznek/lehetnének a következő kormányzat „társadalmi elkötelezettséget” megkövetelő pénzügypolitikájának.

Az SRME „pénzügypolitikája” a lakosság számára: CSGP

A már idézett művekben részletesen is kifejtett álláspontom szerint az euróatlanti – mások szerint: ameriko-európai – kultúra egyénei, és családjai is válaszút elé kerültek: – folytatjuk-e a közösségi együttműködési viszonyokat háttérbe szorító, sőt azt néha/gyakran romboló, illetve az egyéni fogyasztásnak minden áron való – akár még a fedél elvesztését is kockáztató, eladósodáson keresztüli – egyéni (szingli, individuális) „boldogságkergetését” – vagy elkezdünk bizonyos mértékben „visszakorrigálni”, „vissza kerülni a ló hátára”, s újból elkezdjük a helyi és családi közösségek megerősítését (is).8

A 2009. nyarától terjesztett ún. Családtámogató Gazdaság- és Pénzügypolitika (CSGP) egyértelműen az utóbbiban látja a valós (nem csak üres frázisokban kimerülő) „társadalmi, ill. közösségi elkötelezettség” egyénekre való alkalmazását.9 Ez a pénzügypolitika az elkövetkező évtized Magyarországában pozitív és negatív ösztönzőkkel akarja

- a családi, ill. a közösségi élet erkölcsi és anyagi értékét megerősíteni,
- a család, mint többgenerációs gazdasági-pénzügyi egység, szerepét helyreállítani és
- anyagi érdekeltséget is teremteni a jóval erőteljesebb önkéntes takarékoskodáshoz, a felelős pénzügyi döntésekhez, a generációk egymás iránti felelősségvállalásához és rendszeres, folyamatos egymás, ill. a közösségük iránti („ingyenes”, ill. „hasznot termelő”) tevékenységükhöz, a gyermek-születés és a társadalmilag beilleszkedő fiatalok neveléséhez.

A CSGP alapelve nagyban hasonló a vállalati körnél megadotthoz:
a.) lakosságunk vagy „önként” megtakarít most néhány, a (következő) Parlament(i többség) által demokratikusan kijelölendő (remélhetően valóban) fontos érték és cél érdekében, és akkor az általa kiválasztott területeken később jóval többet kap vissza,
b.) vagy nem tudja csökkenteni a magas adóterheit, azaz a pénzét „szó nélkül” viszi el a pénzét a nyomasztó forráshiánnyal küszködő állami vagy/és a helyi költségvetés.

Ez a kemény alapkérdés konkrétan még brutálisabb célkitűzésként is megfogalmazható: ezen pénzügypolitika célja és egyben a legfőbb motiváló eszköze is, hogy „anyagilag” (pénzügyileg) is az – és csak az – legyen a „legjobb üzlet”, ha a lehető legtöbb helyen

1) 3-gyerekes – nem sokkal kevesebb és nem sokkal több – család alakul ki, ahol
2) egészséges, kulturált és önfegyelmezett, takarékos fiatal munkavállalókat nevelnek, és
3) gondoskodnak a rokonsághoz tartozó idősekről, betegekről.(S mindezen pontok tagadásaként: legalább anyagilag ne lehessen „jó üzlet” a család, a fiatalok és az idősebbek, az elesettek ügyének elhanyagolása.)

A CsGP-ben ezért össze kellett hangolni legalább 4 főbb területet10: a gyerekszülési kedv erősítését,a felelős gyereknevelés segítését, a többgenerációs otthonok előtérbe helyezését és az idősekről, betegekről való gondoskodás. Ezek részletes kifejtését most mellőzve, csak a pénzügyi technológia lényegét vázolom fel. Kiindulópontot a minden újszülöttnek állampolgári alapon járó és a Kincstárban vezetendő Társadalmi Ifjúsági Számla” (TISZ) megteremtése jelenti, amelyre a költségvetés tudatosan eltérő összegű „Családépítő támogatást” tesz át, s tart nyilván egészen a gyerek megszületésekor, s tart pl. jegybanki alapkamaton legalább a 18 éves koráig. (Így pl. az első gyerek után 1 M. Ft-ot, a másodikra + 2 M Ft-ot, a harmadikra + 5 M Ft-ot, a negyedikre + 1 M Ft-ot, s minden további gyerek után + 0,5 M Ft-ot helyeznének át.11 )

Erre a „gyerekhez kötött” alszámlára bármelyik családtag – egyénileg nyilvántartott, s összegében korlátozott – befizetéseket tehet, egészen a nagykorúság elérésig. (Magyarul: a megtakarítás és annak jóváírása azonnal elkezdődhet, ám a prémium egyösszegű kifizetése, ill. TISZ-ről való „távozása” csak a 19. évtől indulhat). (Ld. az építő-takarékpénztáraknál használt technikát.) Az így összegyűjthető, az előzetes kalkulációk szerint akkorra az egyénenként 3,5-6,0 millió mai forint összegre felduzzadó átlagos „családi előtakarékosság” – a jelenlegi elképzelések, ill. ezen javaslat szerint – kizárólag csak a Parlament által meghatározandó, például hétfajta „társadalmi, ill. családi elkötelezettségre” vehető igénybe, egy-egy tételre max. 20 %-ot, felhasználva:

1. családalapításra, házasságra
2. többgenerációs együttélést hozó lakás vásárlására,
3. gyermekszületéssel kapcsolatos többletköltségek, ill. jövedelemkiesések kiegyenlítésére,
4. saját vagy más családtag oktatására-képzésére,
5. saját vagy más családtag nyugdíjának megelőlegezése, vagy kiegészítésére,
6. saját vagy más családtag egészségügyi ellátásának, majd pedig a temetésének megelőlegezésére vagy kiegészítésére és
7. újszülött TISZ-számlájába, ill. illeték-mentességbe való „átörökítésre”.12

A kettéválasztandó mai családi pótlék – részben a gyerek nevelés minőségéhez kötött „nevelési támogatás”, ill. a családnak járó, a gyerekszám után jobban differenciálandó „családépítő pótlék” – mellett a 18 és 28 év közötti fiatalok további, most már a saját jövedelmükből származó megtakarításai is csak a TISZ-számlán kapnának adófizetői támogatást, utólagos jóváírást. Mindezek együttesen számszerűen is reálissá teszik, hogy minden (a javasolt átlagos mértékben előtakarékoskodó családban felnövő) fiatal pár együtt elő tudja teremteni a társadalmilag elfogadható normáknak megfelelő, 3 gyerekkel való elinduláshoz szükséges új lakások (bankszerű hitelezéséhez szükséges legalább 30 %-os önrészt. Ez a családalapítási kilátások javítása mellett a lakásépítés és bérlakásbefektetések stabilizálódását hozhatja magával. Ennél is fontosabb, hogy ezen keresztül anyagilag is ösztönözni lehetne a családok viszonylag közeli elhelyezkedését, s ezzel az idősek ápolásának, a fiatalok általi ellátásának legfontosabb térbeli előfeltételének tudatos kialakítását, a TISZ-számlára való be- és az onnan való kifizetésekkel a különböző generációk (nyugdíjasok, aktívak, tandíjkötelesek stb.) közötti „oda-vissza” jövedelemáramlásait stb. A családon belüli, regisztrált megtakarítás-átcsoportosítások pedig mentesítenék az embereket a rengeteg kellemetlenséget okozó adózási, ajándékozási és átírási illetéktrükkök alól, illetve a nyugdíjasok családjuk általi gondozását-ápolását, ill. az adófizetői pénzt igénylő oktatási intézményekben tanulóknak a technikai segítséget adó nyári „társadalmi munkáját” – s ezzel a sokkalta drágább „állami”, ill. az önkormányzati „megoldásokat” programokat megtakarító – „valódi és folyamatos, tartós „közösségi elkötelezettséget”erősen „jutalmazná”, a családjuk iránti kötelezettségeiket az adófizetőkre áthárítókat pedig az örökösödési szabályoknak a „társadalmi költségek visszatérítésének az elsődlegességét” kifejező elv szerinti átalakításával kimondottan „büntetné”.

A „társadalmilag elkötelezett pénzügypolitika” tehát azt akarja elérni, az anyagi érdekeltségen keresztül nyíltan arra akar ösztönözni (kényszeríteni), hogy minden családon belül robbanjon ki „küzdelem” és verseny azért, hogy egyrészt az idősebbek, jobban kereső családtagok közül ki és hogyan akarja/tudja segíteni a fiatalokat, vállalva pl. az oktatásukkal-nevelésükkel, családalapításukkal stb. kapcsolatos költségekbe való tartósrészvételt, ill. másrészt a fiatalabbak közül ki és hogyan tudja meghálálni az érintett idősebbeknek a korábbi támogatásukat, pl. a nyugdíjkiegészítésük, az ellátásuk, a gondozásuk folyamatos és felelősségteljes stb. vállalásával.

Mindezeket a Családi Nyugdíj- és Tanulmányi Szerződésekben (CSNTSZ) is rögzíteni kell, mert a jövőben csak a „megszolgált társadalmi felelősségvállalás” lehet az egyéneknek, a családoknak és a civilszervezeteknek jutó adófizetői támogatások előfeltétele. Hasonlóképpen nyugodtan lehet legalizálni a fiatalok családalapítását és -bővítését szolgáló „Kelengye-hitelek” törlesztési részleteibe besegítők „előtakarékosságát” is. Ebben a családi jövedelmek „életciklusainak egymásba fonódására” építő pénzügypolitikában így idősebb korban, vagy az együtt lakó, egymásról gondoskodó családtagok akár az 50 milliós forintos családi ingatlanvagyonukig is mentesíthetik az ésszerűen kialakított-kialakítandó vagyonadóztatás alól. Ebben a rendszerben azonban csak az idősebbekről való folyamatos, állandó családi gondoskodás után lehet csak maradéktalanul hozzájutni az örökséghez, mivel előbb – ha az adófizetők korábban viselték, átvállalták a család feladatait – a közösségi segélyek, támogatások összegét kell a társadalomnak (helyi vagy központi költségvetésnek) visszatéríteni. Mellőzve a fiatalok nevelésére, az oktatási, a rendészeti és egyéb területekre is kiterjedő Deák Ferenc Újraépítési Program” egészének bemutatását, összefoglalva elmondható: az annak részét képező CsGP úgy kívánja szolgálni Magyarország újraépítését, hogy a családok, a fiatalok és az öregek, az egészségesek az aktívak és a hátrányos helyzetűek, az elesettek ügyét összekapcsolja. Ezzel az egységes nemzetként való közösségi életre ösztönöz és erős, nyílt, nyilvános anyagi ösztönzést is teremt az egymás iránti, a tényleges cselekedetekben megnyilvánuló szolidaritás, a kölcsönös segítség, törődés és támogatás minden formájának társadalmi normává válásához. S ennek pénzügypolitikája mindent megtesz azért, hogy a magyar lakosság „önkéntes” megtakarítási rátája fokozatosan, de viszonylag gyorsan felemelkedjen az európai értékrend szerinti szokásos, lakossági jövedelmek 6, majd 8, majd akár 10 %-os mértékére13. A pénzügyi szabályok radikálisan új szemléletű alakításával ezeket a megtakarításokat ugyanis megpróbálja szinte kikényszeríteni. Ezen megtakarításokat a Kincstárban gyűjtve és tartva viszonylag olcsó és fokozatosan növekvő belföldi forrásokat teremt a költségvetési deficitünk finanszírozásához. S itt kapcsolódik össze a „társadalmi elkötelezettség pénzügypolitikájának” két köre: a költségvetésnek a belföldi, lakossági megtakarításokra támaszkodó fokozott finanszírozása az egyetlen reális út a mai adósságcsapdánk enyhítésére, majd középtávon az abból való kijutásra. Az adósságszolgálati kiadásaink mérséklése pedig lehetőséget ad a társadalmilag, ill. a jövőbeli fejlődés szempontjából hasznosabb (nagyon is szükséges) kiadások vállalásához vagy a deficit csökkenéséhez, ami tovább javíthatja az ország pénzügyi, majd gazdasági, majd pedig nemzetközi megítélését. Zárszó helyett:a „társadalmi elkötelezettség” pénzügypolitikában való érvényesítése világossá kívánja tenni a közösségért (rengeteg helyen és módon) többletterheket felelősen, tartósan, folyamatosan vállalók nyílt, nyilvános és ellenőrizhető előnyben részesítését. Ez éppen úgy érvényes lehet a hazai fejlesztés és foglalkoztatás miatt közép- és hosszú lejáratú kötelezettségeket vállaló vállalatokra és vállalkozókra, mint a családjukért, a környezetükben lévő elesettekért, az öregekért a mindennapi és valós terheket vállalókra. A Parlament, ill. az önkormányzatok testületei alapján legitimált, a nyilvánosság által felügyelt „társadalmilag fontosnak elismert célok” elérésére ösztönzött vállalati kör és a lakosság így „önként vállalja” a növekvő megtakarításai gyűjtését… ha nem akarja megkeresett jövedelmének a feneketlen bendőjű adó-Moloch általi „szó nélküli” bekebelezését . A megtakarítási hányad növekedése pedig a költségvetésünk azonnali tehermentesítését, majd pedig a külföldi eladósodás csapdájából való fokozatos kikerülést – s persze a saját lakosságunk felé való eladósodásunk növekedését is – hozza magával. (Végül is mindenképpen ezen ország lakóinak kell egyszer majd szembenéznie az eddig felhalmozott mulasztások és hibák pénzügyi következményeivel…) Jóval fontosabb azonban, hogy az emberek és a vállalkozók valós anyagi érdekeire építve, visszaerősíti a helyi társadalom, a szűkebb közösség, s mindenekelőtt a családtagok iránti érdeklődést, szolidaritást, együttműködést. Ezen fokozatos és nehéz úton pedig talán eljuthatunk az ország egésze és sorsa iránti felelősségteljes és hosszabb távot is figyelembe vevő tömeges elgondolkodás és cselekvés érdekeltségének a felkeltéséig. 1 A CSR fogalmára és történetére ld. például az Európai Unió hivatalos web-apját.

2 Külön tanulmány tárgyát képezi, hogy a XIX. századi német szociáldemokrácia által kiformált, s egy konzervatív vidéki földbirtokos (Bismarck) által megvalósított állami társadalombiztosítás, majd a XX. századi skandináv szocialisták által kidolgozott, s megint csak konzervatív „vidék” politikusok (von Lambsdorf, M. Thatcher és R. Reagan) által (inkább csak) retorikában „helyre tett” jóléti állam koncepció után miért talán a „társadalmi elkötelezettségű piacgazdaság” doktrínája jelentheti az európai baloldal XXI. századi (talán egyetlen) nagy esélyét, amelyet hasonlóképpen, esetleg megint egy konzervatív, vidéki földbirtokos politikus fog elsőként megvalósítani…

3 Részletesen ld. Asztalos László György: A pénzügyi és a pénzintézeti válság kapcsolata (Pénzügyi Szemle ; 2009/2-3) és „A pénz(ügyesek) felelőssége a mai válságokban” (Mozgó Világ, 2009/9).

4 Kevesen figyeltek fel a globalizált XXI. századunkat talán igen jelentős mértékben meghatározó két „helyi” konfliktusra. F. Lula brazil elnök ugyanis nagy vihart kiváltva felvetette, hogy ha ők az egész világ levegője és egészsége számára megőrzik az Amazonas-őserdeit, akkor talán a világ fizessen ezért nekik (legalább annyit mint amennyi a Disneylandekbe való belépőkből összejön…) Fekete-Afrika államfőinek egy csoportja pedig felvetette a múltbeli kirablásukért járó horribilis összegű „regionális kártérítés” jogosságát, utalva az ókori műtárgyak, a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak sikeres küzdelmeire. Mindkét „gondolatcsíra szárba szökése” minőségileg csökkentheti a fejlett országok lakossága számára adódó anyagi forrásokat.

5 A legfőbb veszélyek és lehetőségek kifejtésére ld. pl. John Naisbitt: Megatrendek (OMIKK, Budapest, 1982); László Ervin:Világváltás A változás harmonikus útja (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008); Olajos Péter: Zöld Magyarország fejlesztési modell (Saját kiadás, Budapest, 2009. április)

6 A kétféle megközelítés eltérő értelmezésére (narratívájára) és következményeire, ill. a politikai elit várható reagálására ld. Kovács János Mátyás: Ex occidente flux. Vita a makroökonómia hasznáról és a közgazdaságtan felelősségéről (Közgazdasági Szemle, 2009/október); Szentes Tamás: Ki, mi és miért van válságban? (Napvilág Kiadó, Budapest, 2009) Asztalos László György: Válaszúton a pénzügyi szabályozás és felügyelet. (Köz-Gazdaság, V. évf. 1. szám, 2010. február)

7 A mai – még csak nem is ortodox, csak éppen – fantáziátlan, szürke – pénzügypoltikai gondolkodás két olyan másik változatot is kialakított, amelyek mindegyikét elavulttá tette a globális világgazdaság, ill. áru- , pénz- és tőkeforgalom: Az adók bármiféle emelésére, ill. a termelési kalkulációkba „beégetett” szubvenciók csökkentésére a vállalatok azonnal a nyomásgyakorlás – egyszerűbben szólva: a zsarolás – valamelyik eszközéhez nyúlnak szerte az OECD-régióban, s legtöbbször nem is eredménytelenül: a gyár bezárása, elbocsátás, kiszervezés, ill. más országba való kitelepítés, a fiókká, telephellyé való visszaminősítés, a kulcsfontosságú, pl. adminisztrációs központok és fejlesztő-kutató részleg máshova vitele stb. szerepel a főbb „érveik” között.

Az adók bármiféle általános csökkentése, ill. a szubvenciók növelése ugyanakkor a gyakorlatban nem, vagy alig, s általában csak az általános keretfeltételek egységes javulása – „a reformok kritikus tömegének várakozása” (© Bokros Lajos) – után, azaz komoly késéssel (pl. féléves-éves „lag”-gel) indítja be a konjunktúra motorjait; addig azonban (a szociális ellátásokban való előrelépéstől forráshiány elmaradó) adófizetők pénzének jelentős részénél csak a vállalati profitok emelkedésében, a vállalati megtakarítások és a személyek, ill. országok közötti jövedelemtranszferek megugrását hozzák.

8 Külön tanulmányok tömege – szinte az etikai irodalom egésze – foglalkozik azzal, hogy az egyének fennmaradó szabad boldogulása egyáltalán nem mond ellent az erősödő közösségi viszonyoknak, hanem azok kölcsönösen erősíthetik egymást. Az euróatlanti szellemi elitnek legalább kellene tehát végre törnie a „Te liberális vagy etatista vagy?” – típusú értelmezhetetlen, buta, semmilyen használható (konstruktív) eredményhez nem vezető kérdésének ördögi köréből.. .

9 Ezen írás szerzőjének 40 év óta okoz komoly problémákat, hogy az önálló, egyéni világképét kifejező „társadalmi elkötelezettsége” a vállalati („gazdaságpolitikai”) területén inkább a (keynesiánus) baloldali, míg lakosságra vonatkozó („társadalompolitikai”) nézetei pedig inkább a jobboldali (konzervatív) szakemberek véleményéhez áll közel. Egy ilyen „balga-belga” pozíció persze nem biztos, hogy minden felzárkózni, modernizálandó ország számára teljesen értelmetlen, mint azt néhány dél-amerikai, dél-európai, ill. a teng-hsziao-pingi fordulatot végrehajtó Kína történelmi fejlődése elég meggyőzően indokol.

10 Minden pénzügypolitika 3 + 2 „természetes” kulcspontját 1. a gyerekszületéshez, 2. a gyerek neveléséhez-oktatásához, 3. a betegségre és öregségre, halálra való felkészüléshez, ill. 4. a fedélhez /lakáshoz, és 5. a házassághoz (feleségszerzéshez) szükséges, a társadalom valamennyi tagját érintő, tömeges pénzügyi döntések meghatározott értékrenden alapuló központi (makroszintű) befolyásolása jelenti. Mindenfajta felelősségteljes pénzügypolitikának az „önfinanszírozás”, az „önjáróság” elvére kell épülnie, azaz a kialakított mechanizmusoknak hosszútávon, s további külső erőforrások bevonása nélkül is „el kell tartaniuk magukat”.

11 A TISZ tehát az első 18 évben csak a költségvetési támogatás „egyik zsebből a másikba való áttevését” jelentené. Tényleges kifizetésre elvileg is csak a 19. évtől kerülne sor. Ezen „implicit államadósság” mértéke évjárati modellekben, s a 3-gyerekes modell sikerének megfelelően mindenkor kiszámítható. Az évenkénti kiadások megjelenítendők a költségvetési törvényben, ill. a pénzbeli társadalmi juttatások között is.

12 Kiindulópontként javasolandó tehát, hogy ne lehessen felhasználni a csak „együttéléskor”, ill. a bármifajta, de nem a családi életet segítő lakás megvásárlására, munkanélküliség miatti jövedelemkiesésre, az oktatási, nyugdíj, egészségügy és temetési költségek előteremtésén túli célokra. S az is cél, hogy ne lehessen közvetlenül, ill. még az elhunyt által igénybe vett további, pl. közösségi segélyek visszafizetése, örökségből való levonása nélkül bárkinek, bárhogyan továbbörökíteni az adófizetők családtámogatásra adott forintjait.

13 Klasszikus és gyakori felhorgadás: a mai magyar bérekből nem lehet megtakarítani?! Ez erkölcsileg és közgazdaságilag is elfogadhatatlan, ill. ön- és közveszélyes álláspont. Tájékoztatásul a KSH honlapján bárki leellenőrizheti, hogy 2007-ben a magyar lakosság az élvezeti cikkekre jövedelmének 8.9%-át, míg telefonálásra 4,3 %-át költötte. Ha csak akkora részt innánk, kávéznánk, dohányoznánk és mobiloznánk el a mostani jövedelmünkből, mint amekkora ez az arány Európai Unióban – s az se kevés –, akkor a lakossági jövedelmeink (5,4 + 1,6 %=) 7,0 %-át, azaz évi 1000 Mrd Ft-ot tudnánk, ill. kellene is félretennünk. Ki kellene végre törni a „sokat, vagy keveset fogyaszt a magyar!”-típusú értelmetlen kérdés-felvetésből. Ma sajnos mi magyarok rosszul – pazarlóan, egészségtelenül és felelőtlenül – fogyasztunk, s ezért azután még az értelmes és hasznos fogyasztásra sem marad pénzünk marad pénzünk! S a 10-15 %-os megtakarítási rátával rendelkező nyugat-európai, ill. a 30-40 %-os felhalmozási rátával rendelkező ázsiai társadalmakban megmagyarázhatatlan az a magyar gazdaság- és pénzügypolitika, amelyik megengedi egy ilyen ésszerűtlen fogyasztási, ill. öngondoskodási modell fennmaradását.