A rendszerváltoztatáskor a „magántulajdon szentsége” megsértésének következményeit ma az egész ország viseli. A vitaindító cikk itt olvasható.


1948-tól 1952-ig hazánkban államosították a magántulajdonokat. A rendszerváltás után az Antall-kormány a reprivatizáció gondolatát elvetette, helyette a részleges kárpótlást megvalósítva, kárpótlási jegyekhez jutatta a tulajdonaiktól megfosztottakat.

A kárpótlási jegyekkel együtt küldött tájékoztató bevezetőjében 1992. decemberében az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnöke, dr. Sepsey Tamás többek között a következőket írja: „Mint Ön már bizonyára tudja, a kárpótlás részleges. E részletességet a nemzet teherbíró képessége indokolja, valamint az a körülmény, hogy a múltban – a mai életviszonyokra is kihatóan – nemcsak a tulajdonosok, de a társadalom többi rétegei is sérelmeket szenvedtek, s ezek orvoslására még részleges jelleggel sincs mód.”

Ez akkor 1992-ben logikusnak és elfogadhatónak tartottam. Bár már akkor is felmerült bennem a dolgok összemosásának gondolata. Egy diktatúrából demokráciába ébredő etikus társadalom esetében ebből kisülhetett volna valami jó is.

Ma már tényként állapíthatjuk meg, hogy a kárpótlási jegyekből nagy hasznot nem az alanyi kárpótoltak, hanem a másodlagos kárpótlási jegy tulajdonosok húzták, akik sokszor semmiféle sérelmet nem szenvedtek a rendszerváltás előtti 40-50 évben.

Ma már tényként állapíthatjuk meg, hogy egyeseknek az „egyenlősdi” szocializmusban is – ki tudja, honnan – volt felhalmozott tőkéje.

Ma már tényként állapíthatjuk meg, hogy a rendszerváltás után eltelt 20 évben az állam nem volt mindig jó „gazda”, és bizonyos esetekben az állami tulajdonok eladása során visszaélések is történtek.

Ma már tényként állapíthatjuk meg, hogy sokan a mai napig nem tanulták meg, hogy mi a különbség a magán és az állami (önkormányzati) tulajdon között. Ma is sajnos sokan úgy gondolják, hogy az állami tulajdont ellopni nem bűn.

Meggyőződésem, hogy a „régi” tulajdonosok többsége, akik apáról fiúra szállva folytatták hivatásukat, mesterségüket, nem könnyen hagyták volna tönkremenni vállalkozásaikat. Sokan foggal, körömmel küzdöttek volna, hogy szinten tartsák, sőt fejlesszék üzemeiket. „Mert a név kötelez.”

Fordítva is mondhatnám. A szocializmusban az államosított gyárakat többségében üzemeltették egészen a rendszerváltásig. A privatizált gyáraknak, üzemeknek szinte mind tönkre kellett menniük? Nem lehet, hogy a megfelelő tulajdonosi érzés hiánya generálta ezeket a folyamatokat? Nem lehet, hogy ha reprivatizáltunk volna, jobban járt volna az ország és több működő saját gyára és üzeme maradt volna?

Tudom, ezek már utópisztikus kérdések. Tisztában vagyok vele, hogy a történelem kerekét visszafordítani nem lehet. Már egész más a tulajdonosi szerkezete hazánknak, mint a rendszerváltoztatáskor volt.

Azonban szeretném a családom példáján keresztül bemutatni, hogy milyen volt az, amikor a szocializmusban szétvert szakmai tradíciót „nem engedtek” újraindítani a rendszerváltáskor.



Őseim hét generáción keresztül, 1716-tól 1950-ig voltak patikatulajdonosok Kőszegen. Magyarországon a „Fekete Szerecseny” volt a legrégibb olyan patika, amely végig ugyanannak a családnak a tulajdonában maradt az államosításig. Pedig fennállása alatt nem volt olyan nagy „üzlet”, mint a patikatulajdon a rendszerváltás utáni első tíz évben. Őseimnek sokszor kölcsönt kellett felvenni és a gyógyszerészet mellett borászattal, szikvízgyártással, szobakiadással is foglalkoztak, hogy polgári módon tudjanak élni. De szeretett hivatásukat soha nem adták fel.

Bár hangsúlyoznom kell, akkor nem „üzlet”, hanem hivatás és szolgálat volt a gyógyszerészet.

1950. augusztus 1-én az egész országban egy időben történt a gyógyszertárak államosítása. A gyógyszertár helyiségeiben mindent, így a szekrényekben lévő családi iratokat is államosították. Nagyapám gyógyszertárát a házzal Kőszegen, édesapám gyógyszertárát a házzal Körmenden államosították. Az államosítás után – mivel a munkások gyógyszert előállítani nem tudtak – a tulajdonuktól megfosztott gyógyszerészeknek, édesapám generációjának kellett megszervezni és működtetni a szocialista gyógyszerészetet. Megyei gyógyszertári központokat hoztak létre eleinte munkás igazgatókkal.

1990-ben még sokan éltek a volt tulajdonosok közül. Édesapám is reménykedett a reprivatizációban, hogy legalább egyik gyógyszertárát visszakapja. Amikor már tudott volt, hogy nem lesz reprivatizáció, akkor a volt tulajdonosok abban bíztak, hogy legalább a privatizáció során a volt gyógyszertárukra elővásárlási joguk lesz. Ez sem valósult meg. Az akkori „gyógyszerész lobbi” úgy döntött, hogy elővásárlási joga az állami gyógyszertár vezetőjének legyen…

Visszatérve dr. Sepsey Tamás gondolatához, félek attól, hogy az elmúlt 20 évben becsületesen dolgozó – munkástól az értelmiségiig – sérelmeket szenvedett polgárok sérelmeinek orvoslására még részlegesen sem lesz mód.

Nem szeretem a rossz végű történeteket, ezért azt gondolom, hogy nagy lesz a felelőssége a következő kormánynak, de abban hiszek, hogy sok munkával, tehetséggel, etikus magatartással, hittel és nem utolsó sorban összefogással még fel lehet virágoztatni kis hazánkat.

Vita!

A cikk által felvetett témában vitát szeretnénk indítani az Új Reformkor honlapján.

A hozzászólásokat maximum 15-20 ezer karakterben szíveskedjenek megküldeni a szerkesztőségbe. (e-mail: info@ujreformkor.hu)

Kérjük a szerzőinket, hogy a valódi nevük mellett lehetőleg adjanak meg más, az írás szempontjából esetleg nem mellékes adatokat is, mint például foglalkozás, munkahely, beosztás stb. Lehetőség van fotó megjelentetésére is.

A rövidebb véleményeket az írás utáni szövegdobozba várjuk.