hármat kedvelek, de legjobban a tavaszt,

akkor még a kiszáradt fa is kéjesen bizsereg,

hiszen illatok, és vonzó idomok töltik be a teret.

Tavasszal mély levegőt veszek, tágra nyitom szemem,

nem tudok betelni a látvánnyal,

nézem a fűszálak közt a sok bogarat, ahogyan zizeg,

gyönyörrel tölt el a látvány, mikor a csivitelő madár

a röpte után egy rügyező faágon, tollát rendezve pihen.

Az illatos mirhafű is elveszi eszem,

a jó szagú szirmot bontó virág, mi naponta szélbe kiálltja hímporát,

a tavaszi zápor, amely kellemmel söpri le az út porát,

az érzékekkel játszó fűszeres éj,

ami a sötét gondokat gyomlálja, hogy bódítson mindenkit,

ki a téli magjából újra kihajtva újból él.

Minden nap csodás, új élménnyel teli,

a telet átvészelő báb repülni vágyik, megállítani végre az időt,

hogy a rügyező fák, a bimbózó virágok,

és a nádszál leányok töltsék meg örökre a holnapot.

Nincs örök tavasz, csak örök megújulás,

erről mesél a nyár, mit kedvelek nagyon,

mert megcsalva adja tudtomra, nem létezik a sorvadás.

A fűszeres illatú, különc tavaszi éj már a mindennapoké,

a villanó vádlik, a sejtelmesen hullámzó keblek,

a virágot ontó növények látványa nem különleges,

már megszokott, csak habzsolni lehet, szomjat oltani,

és táplálni a szívemben lobogó tüzet nekem és neked.

A számon édesen omló gyümölcsök nektáros leve csorog,

nem vagyok éhes, de a telhetetlen gyomrom minden pillantásra korog,

mert tudja, lassan jön a mogorva tél,

zúzmarás köpenyével letakar mindent,

amiért az ízes melegben a szív oly hevesen dobog.

Forró még a nyár, a napsugár heves,

a tékozló természet összes csodája a vakító délibáb fényében libeg,

de a levegőben remegő ábrák már jósolják az ősz vészesen közeleg.

A forrón zsibongó vért a fodrozó hullám hűti le, a tiszta tó,

amiben megmerítkezem, hogy nevem is legyen,

majd lemossa összes bűnöm, feloldoz, ad még egy életet,

szerető anyaként százszor, ezerszer átölel.

A dinnye még mindig növeli potrohát,

a bársonyos sárga bőrbe bújt, cseppenő levű barack íze az ínyemen zsibong,

de változik lassan a díszlet, hogy a nyár átadja újból másnak a helyét,

mert a közelben már az ősz virgoncan porol,

már itt a hírnöke is, a kertekben virágot bontó szalmavirág.

A napraforgó is útjának végére ért,

tányérja nem kívánja a növesztő napsugarat,

lemondón szottyantja arcát, hiába nézne már a fény felé.

Szeretem az őszt, a lágyan simogató langyos meleget,

csak egy dolog bánt, úgy fogynak lassan napjaim,

ahogy a főtt kukorica magjait szemezgetem.

A szőlő édes cseppje lecseppen ajkamon,

a magbaváló barack finom húsa oltja szomjam,

a körte formája takarja el a nem látó szemem,

és a nyíló szilva mézes íze teríti be a tudatom.

A színek forgataga megkapó,

bár libbenve hull sok száradtan,

de sárgán aranyló,

vörösen tüzelő levél gyönyörködtet az ágakon,

és botorul az öröklétben bízva a fák hegyén.

Apró, öt-ízű bogyóival még a kúszó magnólia piroslik,

de az őszi est hidege megcsípi lassan,

hogy édessé érlelje a fanyar kökényt.

Bújik a Nap, esténként már didereg a remény,

a csonthéjakban még érlelődik sok apró növény,

de gyümölcsük nem az érzelmek húrját pengeti,

hanem az örök túlélésről mesél.

Szürkül a fény, az illat tűnődve tűnik el, az édes cseppek,

az omlós ízek, a bizsergető húsú gyümölcsök emléke, csupán

a hajnali ködök hófehér felhőinek börtönében béklyókba verve él.

Amikor sivítva kel útjára az utolsó goromba őszi szél,

finom hódarával hinti be a rideggé váló földet,

akkor az élet cidrizve félni kezd, kéz kezet fog, megölel,

hogy nyújtson egy kis meleget,

hogy a báb, a magonc átvészelje a telet.

Szép a tél, de mégsem szeretem,

hiába rajzol jégvirágból mesét nekem,

hiába takar be szikrázó, szűzies felér pihékkel,

hogy védje a jeges csillagfénnyel borított Földet,

ahol én is lapulok,

mint egy sokat hajtatott kétkedő mag, a hó alatt.