Az Új Reformkor Mozgalom nem politizál, hanem kísérletet tesz arra, hogy megtalálja mindazokat az értékes és közösségükért áldozatra is kész magyar állampolgárokat, közösségeket, településeket, amelyek valamilyen szempontból saját maguk igyekeztek magukon és környezetükön segíteni, továbblépni, boldogulni. Ugyanakkor a mozgalom párbeszédet kíván generálni ezek között a csoportok, személyek és döntéshozók között.


Ezúttal arra teszünk kísérletet, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő iparág, a média, és ezen belül is a legnagyobb hatású eszköz – a televízió – jövőjét, a jövőben betöltendő szerepét vitassuk meg, figyelembe véve alapcélkitűzésünket.

Fontosnak gondoljuk, hogy a profitorientált kereskedelmi média mellett legalább akkora súllyal legyen jelen a közjót szolgáló, és a széles értelemben vett kultúrát, polgári magatartást közvetítő média.


Meggyőződésünk, hogy egy értékteremtő, színvonalas és minden szempontból profi közmédia kifejezetten jótékonyan fog hatni a profitorientált szektorra is.

A témában 2009 december elején szakértői kerekasztal-sorozatot indítottunk, amelyre újságírókat, médiapolitikusokat és a kulturális közéletünk olyan jeles képviselőit hívjuk meg, akiktől olyan hozzászólásokat várunk, amelyeket egy újjáalakuló médiastratégia kidolgozása esetén hasznosan lehet majd figyelembe venni.

Az első konferenciánkon az alábbi kérdésekre kértünk válaszokat:

1. Alkalmas-e a média arra, hogy felelős, autonóm, közösségért tenni akaró állampolgárok partnere legyen?

2. Ha alkalmas, akkor mit kellene tenniük a különböző szereplőknek, annak érdekében, hogy azzá váljon?

3. Hogyan lenne biztosítható a közszolgálati televíziózás
4. Miként lehetne tenni annak érdekében, hogy a magyar kultúra értékei ne egy szűk elit privilégiumai legyenek?

5. Milyen intézményi és más változásokra volna szükség ahhoz, hogy a közszolgálati televíziózás a hazai közélet és a kulturális élet fontos és méltó szereplőjévé váljon?

A vitán a kezdeményezőn kívül még három médiaszakember, két művész és két jogász vett részt. Az elhangzottak alapján az öt kérdéscsoport két nagyobb témakörré vonható össze. Az egyik arra vonatkozott, hogy mi a köztelevízió jelenlegi állapota, mi hiányzik belőle és miért. A másik arra, hogy miként lehetne ezen változtatni jogi, gazdasági eszközökkel, esetleg társadalmi vitával. Az első kérdéscsoportra viszonylag könnyű – és ezért viszonylag egységes – volt a válasz. A második kérdéscsoport kapcsán már több volt a kérdés, mint a válasz.

Az új információhordozók (különösen az internet) rohamos terjedése ellenére Magyarországon még mindig sokan néznek televíziót: a harminc év felettieknek még mindig ez a médium a legfontosabb. Ebben azonban egyre kevésbé vesznek részt a magyarországi köztelevíziók (M1, M2, Duna). Pedig a média, a változó világ ellenére is elvben még mindig alkalmas arra, hogy felelős, autonóm, közösségért tenni akaró állampolgárok partnere legyen. Csak nem így, nem itt és nem most. Valójában 20 éve, tehát 1989 óta szükség lenne rá, de a jelenlevők többsége még most sem látja jeleit annak, hogy Magyarországon egyáltalán elkezdődött volna az a folyamat, amely a közmédiumoknak megtalálná azt a helyet, amit a nemcsak a fejlett nyugati demokráciáknak, de a velünk egyszerre induló, közép-európai kezdő-demokráciáknak is többé-kevésbé sikerült már. Sem a politikusok, sem az értelmiség, de tulajdonképpen a magyar társadalom egyik szintjén sem.


Ennek egyik oka, hogy az említettek többé-kevésbé – bár nem egyenlő mértékben, de – részesei voltak annak a folyamatnak, ami abba a siralmas állapotába juttatta a mai magyar köztelevíziókat, amiben ma vannak. Miután pedig ide juttatták, elfordultak tőle, és tulajdonképpen már nem is igen törődnek haldoklásával. A magyar politika – miután elképesztően rossz teljesítményt nyújtva keményen hozzájárult az intézmények tönkretételéhez – ma már, úgy tűnik, leírta a köztelevíziókat. A magyar értelmiség, miután a kezdetektől fogva lenézően kezelte, hasonlóképp cselekedett, a magyar nézők pedig az EU-ban példátlan nagyságrendben fordultak el tőle. Találó erre Baló György által említett példa: a BKV-tól a legnagyobb botrányok közepette sem vettek el semmit, az MTV-től most elvették költségvetésének 30%-át. Ezért pedig nem tiltakozott senki, legkevésbé az a magyar közönség, amely amúgy példátlanul hevesen reagált két kereskedelmi rádió tulajdonoscseréjére is.

A közmédia elmagányosodásához, és ebből is adódó leromlásához több lépcsőfok vezetett: szakmai megosztottság, bizalmi és értékválság, a jogi szabályozás kudarca, illetve az intézményi függetlenség elvesztése, amely jórészt a fokozódó pénzügyi és az ebből is fakadó politikai kiszolgáltatottság eredménye. Az MTV példájánál maradva, előbb a reklámbevételeit vesztette el, majd a készülékhasználati díj megszűnésével a költségvetési fix-finanszírozás megszüntetése után a mindenkori kormány pénzügyi kegyeire szorult. Ennek következtében a magyar köztelevíziózás, és különösen az MTV, elvesztette azt a két legfontosabb funkcióját, ami pedig egy demokratikus társadalomban létjogosultságának tulajdonképpen alappillére: a társadalmi viták (folyamatok) megjelenítését és a magyar (nemzeti) kultúra bemutatását. Az MTV-nek nincs politikai vitaműsora, nem reflektál a társadalmi folyamatokra sem információs műsorok, sem dokumentumfilmek készítésével vagy bemutatásával; és hasonlóképpen nem ad teret a magyar kultúrának, sem a színházi, zenei stb. élet bemutatásával, és nem gyárt tévéfilmeket, sorozatokat, gyermekfilmeket, amelyeken keresztül szintén a nemzeti kultúrát mutathatná be, akár szereplőinek megjelenítésével is.

Ennek oka egyrészt a pénz és technikahiány, de ugyanúgy felróható az értékrendbeli megosztottság és/vagy elbizonytalanodás, vagy a nyomorúságos helyzetből adódó szakmai közöny, amely nemcsak hogy nem teszi lehetővé egy olyan tévés formanyelv kialakítását, amely a mai vizuális kultúra dömpingben szocializálódott ember számára érdekesen tudna bemutatni mondjuk egy színházi produkciót, de még a nemzeti kulturális intézmények közötti együttműködést is ellehetetleníti, és egészen addig az abszurd helyzetig vezet, hogy az ingyen felkínált dokumentum vagy werkfilmek bemutatása elől is elzárkózik. A köztelevíziók műsorkínálata jelenleg unalmas, fantáziátlan és szegényszagú, és nemhogy nem tudja felvenni a versenyt a kereskedelmi televíziókkal (ami pedig az európai televízióknak általában sikerül), de közönségarányát tekintve ma már európai sereghajtónak mondható.

A második kérdéscsoport a változással, illetve ennek nehézségeivel kapcsolatos. Borókai Gábor provokatív, ám nehezen cáfolható megállapítása szerint a magyar közmédia jelenlegi helyzete csak okozat, az ok maga a köz. Nemcsak a köztelevízió, de semmilyen közintézmény nem működik, mert nincs közös nemzeti minimum szinte semmiben, így aztán nincs egy legkisebb közös többszörösnek tekinthető mérce sem, amihez lehetne bármit is viszonyítani.


Nincs közös érdek és cél, jórészt emiatt nincs együttműködés sem az érintett felek között, illetve ennélfogva nincs közbeszéd sem; állam és polgár, szakma és közvélemény, illetve politikus a politikussal nem áll szóba, és nemigen van jel arra nézve, hogy ez a közeljövőben megtörténhet. Így aztán soha senki sem kérdezte meg a magyar polgárokat, hogy akarnak-e köztelevíziót és hányat, mennyiből, milyet. A közmédiumok által kapott költségvetési összeg – bár a működtetésre is alig elegendő – iszonyú nagynak tűnik más területekhez képest, és jelenleg a magyar társadalom jó része ezt is olyan pénznek érzékeli, amelyet kivesznek a zsebéből, anélkül, hogy megkérdeznék, miért. Amikor tehát a köztévék működtetéséhez szükséges pénzösszegről esik szó, az irányszám, hogy mennyi kellene, csak akkor értelmezhető, ha megvan a válasz, hogy mire.

Nincs egyetértés az állam szerepéről sem: mert az igény megvan a fokozottabb állami szerepvállalásra – különösen a tévé kulturális misszióját illetően –, de ennek formája már kérdéses: a kölcsönös bizalmatlanság, a „függetlenség” elvesztésének félelme, a (kultusz)minisztériumi befolyástól való menekülés egészen a kapcsolattartás teljes hiányáig vezet. Az egyesek által kívánatosnak tartott, akár az állam által is meghatározott, vagy iránymutató kulturális minimum gyakorlatára pedig – Szőcs Géza szavai szerint – még „nyugaton” sincs működő példa. Ami pedig a közmédiumok vezetőinek kinevezési gyakorlatát illeti, a világos mandátumok hiánya, a pártdelegáltakból álló kuratóriumok pártmissziós tevékenységének tapasztalatai, a tévé vezetőjének (adott esetben elnökének) a médiatörvényben előírt viszonylag nagy mozgástere, ami a társadalmi és szakmai kontrollt elhanyagolhatóvá teszi.

Nincs egyetértés a közszolgálat fogalmát illetően sem: Kotroczó Róbert példái a kereskedelmi televízió kulturális üzenet-eljuttatási hatékonyságát illetően – legalábbis a nézőszámot tekintve – mellbevágóak, így továbbra sem lehet elintézettnek venni a köztévé-kereskedelmi tévé kulturális missziójának vitáját, vagyis hogy ki milyen mértékben hivatott a kulturális értékeket képviselni, és hogy a kereskedelmi szempontok mennyire kultúrabarátok vagy kultúraellenesek egy olyan magyar közegben, amelyik nem mondható különösebben kultúrára éhesnek.

A magyar értelmiségi elit sok időt pazarolt arra – a megegyezés reménye nélkül –, hogy a közszolgálat fogalmát definiálja. A jog azonban – a médiajogász Koltay András szerint – nem nyújt erre lehetőséget, és a közbeszédet a paragrafusok pótolni nem tudják. Tudomásul kell venni egyelőre, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolását a 20 éves magyar demokrácia még nem teszi lehetővé.