„A kisebb közösségek, sőt az egyének tudása és igazi ereje a hálózatosodásban rejlik, vagyis az összefogásban, illetve a közös érdekek egységes és szervezett érvényesítésében. Napjainkban mindezt már nagyban elősegíti a számtalan kommunikációs csatorna, elsősorban az internet megléte, amely az általános médiában tapasztalható „agymosás” hatásával szemben alkalmas az eltérő vélemények, kezdeményezések terjesztésére, illetőleg arra, hogy a hasonlóképp gondolkodó emberek és közösségek megtalálják egymást.” A vitaindító cikk itt olvasható.

 

Az 1989-es rendszerváltást véleményem szerint egyrészt felesleges túlértékelni, mert Magyarország esetében elsősorban annyit jelentett, hogy az ország némi – valójában tetemes – lemaradással követi a világon uralkodó trendet (már ami a világ többi része számára követendőnek tartott, fejlettnek nevezett országokat illeti), és alapjaiban átveszi a nyugati típusú demokráciák liberális rendszerét, illetve a globalizált piacgazdaságot. A rendszerváltás gazdasági, politológiai, szociológiai, sőt filozófiai vonatkozású következményei azonban már jóval figyelemreméltóbbak, mivel Közép-Kelet Európa országainak a Szovjetunió és a kommunista diktátum alól történő felszabadulását követően ebben a régióban valahogy úgy kerültek – és kerülnek mind a mai napig – felszínre az alapvető problémák, mint a sokat emlegetett állatorvosi ló esetében. A gyerekcipőben járó civil társadalom problematikája mellett természetesen minden poszt-kommunista országban vannak egyéb területek, melyek a történelmi és társadalmi sajátosságoknak köszönhetően különböző kérdéseket vetnek fel, a lényeg azonban mindenhol az új rendszer bevezetése, az ahhoz való alkalmazkodás, illetőleg a benne rejlő lehetőségek kiaknázása – sőt magának a rendszernek egyfajta tökéletesítése.

 

Ebből a szempontból 1989 egy újabb lépcsőfoknak tekinthető a társadalmi haladás folyamatában. Mindez Magyarországot tekintve jól beilleszthető történelmünk olyan jelentős mérföldkövei és változásai mellé, mint például az államalapítás, a felvilágosodás, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, a kiegyezés vagy akár az első világháború utáni Tanácsköztársaság és az azt követő időszak. Ezen események ugyanis mind olyan új államformákat, reformokat vagy lehetőségeket hoztak magukkal, melyek magukban hordozták a társadalmi-gazdasági fejlődést és felemelkedést, az adott rendszer korlátai és hibái ellenére. Bár a tényleges változások és a fejlődés mértéke minden esetben eltérő, a társadalmi haladás iránti igény mindvégig megfigyelhető. A folyamatban a civil társadalom útkeresése is egyre jobban tetten érhető, ahogy lassan, de biztosan – főleg a felvilágosodás korszakát követően – öntudatra ébred, mind nagyobb hatást gyakorolva a közéletre és a politikára. Az már más kérdés, hogy az ellenkező irányú hatások időről-időre visszavetik az előrelépést…

 

Mindazonáltal hazánkkal kapcsolatban leszögezhető, hogy meglehetősen kiszolgáltatott kis közép-európai államként rendre a nemzetközi tendenciákat követjük, a legfejlettebbnek tekintett országoktól általában némileg lemaradva, a társadalmi haladás terén ritkán az élre törve. Így van ez a civil társadalom érdekérvényesítésével is, mely egyelőre világviszonylatban is csak a szárnyait bontogatja. A nyugati típusú demokráciák válsága azonban, ha lehet, még markánsabban kicsúcsosodik a volt keleti blokk tagjainál, mint a már régóta liberális piacgazdasági rendszerben élő országok esetében. A külföldi tőke, illetőleg az új szemlélet és eszmék beáramlása gyökeresen megváltoztatta a miénkhez hasonló szituációban lévő társadalmak helyzetét, az egyén boldogulását mindenek fölé helyező, a közösségek sorsát, törekvéseit, értékeit jórészt figyelmen kívül hagyó felfogást szembeállítva a korábbi, jóval kevésbé szabad, de biztonságosabbnak ható rendszer ideológiájával. Az elmúlt húsz esztendőben, úgy tűnik, az önmagát kereső parlamentáris demokráciának nem igazán sikerült megtalálni a kettő közötti „arany középutat”, és az idő előrehaladtával majdhogynem egyre kétségesebbnek tűnik ennek megvalósulása a jelenlegi feltételek megváltozása, megváltoztatása nélkül. A változást pedig elsősorban azok hozhatják el, akiknek a leginkább érdeke: a lassan, de biztosan öntudatra ébredő, ámbár megosztott és az aktuális tendenciák által szinte gúzsba kötött civil társadalom képviselői.

 

A civil társadalom „önkormányzása” már csak azért is logikusnak tűnik, mert a képviseleti vagy parlamentáris demokráciákban mindig felmerül a kérdés: a választott delegáltak valóban képesek az őket megválasztó polgárok érdekeinek megfelelő képviseletére? A gyakorlat alapján azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé talán, sok esetben azonban mégsem igazán hatékonyan, vagy oly módon, hogy azzal a választók is maradéktalanul elégedettek legyenek. Az egyik fő gond, hogy azután ezeket a megválasztott képviselőket viszonylag hosszú ideig – jellemzően négy esztendeig – nem is lehet törvényesen leváltani különösebb indok nélkül, például az elégtelen teljesítményre hivatkozva.

 

A másik alapvető probléma, hogy azok a személyek, akik a parlamentáris demokráciákban képviselők, küldöttek, szenátorok lesznek, mintha kinevezésükkel, illetve fő tevékenységük áthelyeződésével átkerülnének egy másik világba, mintegy kiszakadva eredeti környezetükből. Miközben lassan beszippantja őket a politika, ezek az emberek látszólag megszűnnek a civil szféra részei lenni – hasonlóképpen például, mint amikor valaki bevonul és részt vesz egy hazájától távoli, vitatható eszmékért és célokért folytatott háborúban. Jogos és sarkalatos kérdés tehát, hogy hogyan tudja valaki hitelesen képviselni egy olyan közösség érdekeit, melynek immár nem képezi szerves részét, melytől való szoros függése megszűnt, miáltal saját egyéni érdekei nagyrészt elváltak az általa képviselt közösség érdekeitől. A megváltozott viszonyok között, új hatalmának és kiváltságainak köszönhetően nem lehet rajta csodálkozni, ha a legtöbb képviselő listáján hátrébb szorulnak a közösség égető problémái, miután a saját megélhetése és státusza többszörösen biztosítottá válik.

 

Mindebből logikusan adódik a következtetés, hogy a hatalmat nem szerencsés dolog „kihelyezni”, abban az összefüggésben, hogy egy-egy közösség mennyire tudja érvényesíteni a valós érdekeit a többi közösséggel és az egyéni érdekekkel szemben. Eközben természetesen a „nagy egész” szempontjából rendkívül fontos az egységes működés, a közös ügyekben meghozott döntések módja, ami gyakran szöges ellentétben állhat egy-egy kisebb közösség pillanatnyi, valós vagy vélt érdekeivel. Az ilyen döntésekben való részvételhez óhatatlanul szükség van a hatékony képviseletre, amit azonban csak úgy lehet biztosítani, ha a képviselők továbbra is érdekeltek az általuk reprezentált civil közösségek szempontjainak érvényesítésében. Ennek biztosítása végett nem mellékes a motivációs és díjazási rendszer: az egész állam bevételeiből kifizetett juttatások helyett például kézenfekvőnek látszik, hogy a küldöttek járandóságát kizárólag a saját közösségük biztosítsa, folyamatosan kontrollálva tevékenységüket. Az átláthatóság mellett tehát a közösségeknek fenn kell tudni tartani a kontrollt az őket képviselő „civilek” felett, ahelyett, hogy teljességgel átengednék őket a politikának, amit a civil mozgalmaknak kell kivívniuk, ha központilag nem teszik lehetővé. Ugyanakkor az egyes körzetek, városok, országok, uniók és globális szervezetek viszonylatában nélkülözhetetlen egyfajta erős központi hatalom jelenléte, mely képes a közös érdekek érvényesítésére, illetőleg a szükséges intézkedések végrehajtására.

 

Ma már ugyanis olyannyira egybefüggő a földön élő összes ember, illetve a fokozott emberi tevékenység hatásainak kitett minden élőlény sorsa, érdekeltsége, hogy a kisebb közösségek megfelelő működtetése mellett elengedhetetlen a közös problémák szervezett, globális kezelése. Az olyan, általános és létfontosságú kérdésekben, mint például a környezetvédelem, a klímaváltozás, a túlnépesedés, az alternatív energiaforrások, a fogyasztáskontroll, illetve a fenntartható fejlődés biztosítása, óhatatlanul szükség van a világméretű összefogásra, az összehangolt tevékenységre a megoldás, illetőleg a megelőzés érdekében. Ennek egyik módja a nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ és szervezeteinek megerősítése és általános támogatása, szerepük szükségességének kihangsúlyozása lehet, ami aligha sikerülhet a civil társadalom részéről gyakorolt nyomás nélkül.

 

A kisebb közösségek, sőt az egyének tudása és igazi ereje azonban valóban a hálózatosodásban rejlik, vagyis az összefogásban, illetve a közös érdekek egységes és szervezett érvényesítésében. Napjainkban mindezt már nagyban elősegíti a számtalan kommunikációs csatorna, elsősorban az internet megléte, amely az általános médiában tapasztalható „agymosás” hatásával szemben alkalmas az eltérő vélemények, kezdeményezések terjesztésére, illetőleg arra, hogy a hasonlóképp gondolkodó emberek és közösségek megtalálják egymást. A hálózatosodás többek között lehetőséget kínál az átláthatóság megvalósítására is, ami azért nagyon lényeges, hogy az egyes személyek vagy érdekcsoportok ne helyezhessék saját hasznukat a közös érdekek realizálódása elé. A civil szféra előretöréséhez azonban elengedhetetlen az alapvető szemléletváltás, mely szerint igenis tehetünk, sőt tennünk kell a közös érdekekért, és mindenki hozzájárulhat az adott közösség, a világ, s ezáltal saját életének effektív alakításához. Ahhoz viszont, hogy mindez ne csupán naiv illúzió maradjon, az emberek tudatosságának növelése szükséges megfelelő felvilágosítás, nevelés és oktatás útján.