Az mindig a sarkon túl van.

Furmann Imre emlékére (1951 - 2010)

 

 

Biztos kapaszkodók kellenének. Fogódzók e sodródó világban, hogy magunk is megmaradjunk, s ne hányódjunk tehetetlenül, mint folyóban az uszadék. Talán a múlt történései lehetnek ilyenek. Forgatom fejemben az eseményeket. Lapozgatom a titkosszolgálati jelentéseket, a húsz évvel ezelőtt írt cikkeket, petíciókat, egyéb dokumentumokat. A dokumentumok csak tényeket közölnek (a mai világban ez sem kevés), de nem tudják megjeleníteni az akkori érzéseket, szorongásokat és felszabadultságot, örömet, a szolidaritást (ez is kihalt mára: ember az embernek már nem is farkasa, hanem embere lett), a szabadság érzését, a felkavart idő hűsítő simogatását. Pedig minden tény mögött, mellett érzések kavarognak, s valahogy a mi életünk úgy alakult, hogy a legszebb dolgok mellé mindig odakerült valami égető, csípő, szomorú. Vágott sebbe ecet, vagy só a kötszer mellett.

 

Tele a fejem 89 eseményeivel. Kapkodok, hiszen nem lehet egyetlen egyet kiragadni a folyamatból. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak március 15-ről emlékeznék. Szervezkedtünk, találkoztunk, megbeszéltük, egyeztettünk. Az ellenzéki szervezetek közösen ünnepelnek, közös volt a 12 pont is. Mindenütt az országban ugyanazok a követelések. Budapesten biztosan sokan lesznek, de Miskolcon? Hogy lehet egy ilyen közegből tömegrendezvényt verbuválni? Meg kell próbálni, meg kell csinálni. Beindul a szervezés és beindul az ellenszervezés. A kommunistáké a sajtó, meg óriási gyakorlatuk van a suttogó propagandában. A sajtó munkatársainak a zöme viszont már velünk van. Ismertségünk is egyre nagyobb: régi ismerősök elől átmegyek az utca másik oldalára, ne legyen nekik kényelmetlen a velem való találkozás. Elhintik az ellenszélben, hogy lőni fogjuk a pártházat. Aljas módszer, a pártháznál lakók sokan vidéki rokonokhoz költöznek pár napra. Március 15-én reggel. Gyönyörű idő van, bár még elkel a télikabát. Állunk: szervezők, rendezők, pártok vezetői az Erzsébet téren a Kossuth szobornál. Odajön egy, a rendezvényt biztosító rendőrök közül, félrehív és közli, hogy egy ember bejelentette, felgyújtja magát itt nyilvánosan, de szeparálták, úgyhogy nyugi, minden rendben lesz. Nézem a teret, már ¾ 10 és alig lézengenek. Nézünk egymásra, semmi könnyedség. Tíz előtt öt perccel, mintha csak vezényszóra, innen is, onnan is megindulnak az emberek, jönnek, jönnek, és csak jönnek.

Leáll a főutcán a villamos, tele a tér csupa jól öltözött, jó arcú polgárral.

 

Szólok, hogy kezdjük. A pontok felolvasásánál már skandál a tömeg. Állok az első sorban, karomon rendező karszalaggal, mellettem dzsekiben, sapkában kilencéves fiam, mögöttünk feleségem „vigyáz” ránk. (Később, már jóval később tudom meg, hogy előző nap a rendőrségen még azon vitáztak, kiosszák-e az éles lőszert? Nem osztották ki, simul a fodrozódó folyó, belesimul a tájba.) Át a városon a tömeg élén, összekapaszkodva: Szemere szobor, Deák tér, Petőfi tér. Igyekezni kell, nemsokára ideérnek a hivatalosak, az MSZMP-vel ünneplők. Jönnek is, néhányan lehajtott fejjel (azóta egyiküknek-másikuknak megint szélesvásznú lett az arca), alig vannak. Kérem a velünk együtt ünneplőket, hagyjuk el a teret szépen, méltóságteljesen, és egy rosszízű megjegyzést se tegyen senki. Így történik, kiürül a tér, s mi szabadnak érezzük magunkat.

 

Talán akkor dőlt be a régi rendszer nyikorgó, csikorgó fala teljesen. Összeértek a hajszálrepedések. Pár nap múlva MDF elnökségi ülés a várban, a Hitel szerkesztőségében. Bíró Zoltán vezeti. Beszélnek a nagynevű írók mindenről: szerkesztésről, időjárásról, csak a két nappal ezelőtt történtekről nem. Egyre idegesebb leszek és úgy félóra fecsegés után beszólok, hogy figyeljetek már, két napja itt valami történt, egy ország mintha felemelte volna a fejét, vagy ti hol voltatok? Nem ezt kellene talán elemezni? Elhallgatnak, igazat adnak, pár szó az egészről, aztán megint szétfolyik minden.

 

Rosszkedvvel megyek haza Miskolcra még az éjszaka. Seb, géz és ecet. És még csak az út elején tartunk. Grósz fenyegetőzik, szegény ember úgy halt meg, hogy egyetlen tüntetésen még egy biciklit sem borítottunk fel, nem méghogy autókat.

 

Júniusban, 15-én mi is megtöltjük a Városi Sportcsarnokot. Csengey Dénes beszél. Az egész nyugodt és méltóságteljes. Másnap már a Hősök terén vagyok Pesten, Nagy Imréék újratemetésén. A térről külön busszal megyünk a 301-es parcellához. Csengey Dénessel szállnék fel, de kiderül, Neki nem adtak belépőt. Kínos. Dénes remeg a dühtől, felajánlom az én jegyem, de nem fogadja el, visszalép a feljáratról és eltűnik a sokaságban.

 

Ecet és só a géz mellett: a korbácsolt háton csíkokban szivárog a vér. Szervezés szerte az országban: gyűlések, tüntetések. S mindenütt ott vagyok szinte. Megalakul már korábban az Ellenzéki Kerekasztal. Az MDF elnöksége nem veszi komolyan az egészet. Végül Szabad Györggyel járogatok el az ülésekre. Szabad György, aki komolyan veszi az ellenzéki összefogást. Többször megfed, hogy miért nem szólok gyakrabban, de Ő olyan sokat tud és tisztelik is, mit kotnyeleskedjek. Keveset szólok valóban, csak ha szükséges. Tölgyessy és Sólyom a követek. Lótnak-futnak az EKA és az MSZMP vezetői között, hozzák és viszik az üzeneteket.

 

Mi meg tárgyalunk, vitázunk, külön pártok vagyunk, mégis együtt. A hajszálrepedések már azért itt is mélyülnek. Titokban ülésezünk és elhisszük, hogy minden, ami ott elhangzik, titokban is marad. Később kiderül, az MSZMP lehallgatott minket, mindenről tudnak. A követek jöhetnek-mehetnek, Fejtiék előtt ott vannak az elhangzottak. Korrekt, tiszta tárgyalási pozíciók, hogy mit ne mondjak. A Nemzeti Kerekasztalban Antall vált fel engem. Teljesen jogos. Ő politikus ízig-vérig, én meg megyek az emberek közé, az az én létezésem, a szervezés. A társadalom szövetét összetartani. Indulatokat fékezni, megegyezni, kiegyezni, közben biztatni, lázítani. Nincs más nép. Sokfajta hal van, de egy víz van csupán.

 

Október ködös napján is teljes az egyetértés az ellenzékben, hogy közösen ünneplünk Miskolcon. „Felosztjuk” a várost. A Fideszé az Egyetem, az MDF-é a Sportcsarnok, az SZDSZ-é a Pártszékház. A Sportcsarnoknál már az MDF szándékolt képviselőjelöltjei beszélnek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szólok Balázsinak, hogy jelentse be: mától Október 23. tér lesz a Magyar-szovjet barátság tér neve. Óriási taps és üdvrivalgás a bejelentés után.

 

Az ünnepség végén odajön hozzám három idősebb hölgy és közlik: rosszul tettük ezt a bejelentést, mert ez a tér mindig is Mindszent tér volt, és az is lesz. Megadom magam. Igazuk van. A sok tömény esemény nagyon sokszor kényszerített rögtönzésre. És legtöbbször bejött.

 

Rögtönöztem a szovjet-csehszlovák határon, amikor Ungvárról jövet egy nagydarab szovjet határőrnő meg akart motozni, miközben állandóan azt kérdezte, hogy mennyi rubel van nálam. Sok, nagyon sok volt, akkor a forint már többet ért, mint a rubel. Összegörnyedtem, mintha görcsölne a gyomrom, közben benyúltam a zsebembe és kivettem – tapintással – vagy ezer rubelt és átadtam neki. Békén hagyott.

 

És rögtönöztem 1989 decemberében Marosvásárhelyen, mikor egyedül maradtam a főtéren vagy száz teherautóval, amelyekkel kötszert, gyógyszert és élelmiszert vittünk, és géppisztolyos rendőrök szólítottak fel, hogy irányítsam el a városközpontból az autókat. ( A Ceausescu házaspár akkor még élt, sőt szökésben volt.) Néztem a géppisztolyokat és irányítottam. Ki a vasúthoz, a raktárakhoz. Mindent meg lehet oldani. Csak nem leblokkolni.

 

Sokszor hajszálon függ a létezés. Amikor a környező országokban szervezkedtem, beszédet mondtam, kéziratokat hoztam és újságként vittem vissza azokat, igazából bele sem gondoltam abba, mi lesz, ha elkapnak, letartóztatnak? Mint ahogy az sem érdekelt lehallgatnak, besúgnak, megfigyelnek-e? Vitt a lendület, sodort az idő. És szép volt, hogy összes cikk-cakkja ellenére békésen, halottak nélkül zajlott le az egész. Már ha lezajlott. Ha lehet egy folyamatot befejezettnek tekinteni.

 

Az 1989-es év egy volt, egy lényeges év a folyamatban, amelyik már a nyolcvanas évek elején kezdődött és ez a folyamat még ma is tart. Nehéz kapaszkodókat találni. Benne voltam a folyamatban s most, húsz év után, tükör által homályosan, kívülről kellene néznem az egészet. Lehetetlen, hogy érzéseimbe ne keveredjenek a jelen történései. Vágott seb mellett géz, só és ecet.

 

Állok az Oktogonon. Két ember gitározik teljes beleéléssel. Nyirkos idő van, az Andrássy úton rendőrautók szirénáznak, valami külföldi delegáció van itt, a két ember rendíthetetlenül játszik, én meg hazafelé jövet már vagy hat kéregetőt kicseleztem. A Jókai téren hajléktalanok ülnek, fekszenek a padokon és isznak valami butító, ám lélekmelegítő zagyva levet. Néhány rendbe hozott puccos ház között vedlett arcú lakótömbök, pestises házak. A színházak táján illatszereket hoz orromba a szél. Megállok a sarkon a Lengyel Intézetnél. Csengey Dénes 1988-ban kiadott egy lemezt Cseh Tamással. Mélyrepülés, ez volt a címe. Mit is akartunk, teszi fel a kérdést a főhős és válaszol is: országot, házat, hazát, egy felkavaró, szertelen életet. Megyek a lakásunk felé. Kavarog a tömeg: nagyestélyisek keverednek részegekkel, hajléktalanokkal. Kerülgetik egymást. A város okádéka címmel adta ki első újságát Stephane King. A lépcsőházunkat hívom így, olyan állapotban van. Kiveszem a régen nem zárható levélszekrényből a leveleket, pontosabban a számlákat tartalmazó borítékokat. A lakás ablakából még kinézek az utcára. Emberek kurjongatnak, autók dudálnak, valahol beindul egy riasztó. A tv-ben okoskodások, művigyorok és műkomolyságok egyvelege. Az asztalon legutóbb megjelent verses kötetem. Fegyverszünet. Ez a címe. És ez mos itt nem a reklám helye. Sajnos.

 

2009. február

 
 

 

 

 

Furmann Imre az Új Reformkör mozgalom indulásakor vetette föl Hankiss Elemérnek, hogy érdemes lenne a társadalmi szolidaritás állapotának egyik mércéjeként megvizsgálni az ügyvédek pro bono tevékenységét.

 

2009 tavaszán Dr. Furmann Imrével közösen írtuk „A pro bono intézményének hiánya Magyarországon” című tanulmányt, mely megjelent az Új Reformkor honlapján, és rövidített változatta elhangzott a Self-help konferencián.

 

Az írás rezüméje megjelent a megyei ügyvédi kamarák honlapjain, egész terjedelemben pedig az Ügyvédek Lapjában.

 

Ebben arra kértük jogász kollégáinkat, a hazai ügyvédeket, hogy válaszoljanak az általunk feltett négy kérdésre, melyek konkrétan az általuk végzett pro bono tevékenységre vonatkoztak.

 

Az ügyvédi hivatást gyakorló szakemberek közül sokan válaszoltak kérdéseinkre, ám a kutatás nem tekinthető reprezentatívnak, hiszen bizonyára főként azok reagáltak, akik érdeklődnek az önkéntes, ingyenes tevékenység iránt, esetleg maguk is végeznek ilyen munkát.

 

A Public Interest Law Institute (PILI) magyarországi képviseletének meghívására az általuk rendezett konferencián számolhattam be kutatásunk eredményeiről, tapasztalatainkról. Dr. Furmann Imre ennek a tanulmánynak a megírásában már nem vett részt, de mindvégig figyelemmel kísérte munkámat, tanácsaival, észrevételeivel segített.

 

Az ő emlékének adózva összegzem most közös eredményeinket és vetek föl néhány interpretációs lehetőséget.

 

Furmann Imre példáját követve bízom a társadalmi szolidaritás erejében és abban, hogy a közeljövőben erősödik Magyarországon az összetartozás, melynek egyik megnyilvánulása az önkéntes segítő tevékenység.

 

 

Dr. Loss Sándor a jogászi hivatás fogalmának analízise során megfogalmazott előfeltevései sorában másodikként említett azt a prekoncepciót, mely szerint a jogi hivatást a „szolgáltatás orientáltság” jellemzi, a pusztán profit-orientáltsággal szemben[1]. Az akkori következtetés –mely az USA-ban végzett kutatásokra alapozódott - szerint a szolgáltatás-orientáltság sokkal inkább szimbólum volt, mint gyakorlat, melynek magyarázata részben a normatív „kódex” hiányára, részben a „kliens érdek” és a „közérdek” ellentmondásba keveredésére volt visszavezethető[2].

 

Az általunk, a pro bono tevékenységgel kapcsolatban feltett kérdésekre visszaérkezett válaszok az előző megállapításhoz képest árnyaltabb képet alkotnak. A reagálások ugyanis egyöntetűek voltak a tekintetben, hogy a válaszadók mindegyike végez kisebb-nagyobb időráfordítással pro bono tevékenységet, ahogyan az egyik ügyvédnő fogalmazott, „szerintem szinte mindannyian végzünk pro bono tevékenységet, főleg vidéken”.

 

Ez a mondat azért is bír kiemelkedő jelentőséggel, mert pozitív irányú elmozdulást sejtett ahhoz a felméréshez képest is, melyet Csongrád megyében végeztek még 1996-ban, és amelynek egyik következtetése éppen a magas ügyvédi munkadíjakból eredő egyenlőtelenség volt[3].

 

Mivel a fent említett válaszban is megfogalmazódott a vidék, illetve a „vidéki ügyvéd”, mint jellemző, érdemes lehet egy rövid kitérőt téve a válaszadók földrajzi megoszlását górcső alá venni. A visszaérkezett jelzések mintegy 80 százaléka vidéki, tehát a nem fővárosban praktizáló jogászoktól érkezett, akik közül a legmagasabb számban az

észak-dunántúli, illetve dél-dunántúli megyékben (különös tekintettel Komárom-Esztergom megyében, és Somogy megyében) tevékenykedő ügyvédek képviseltették magukat. Talán túlzó lenne a válaszok e szegmens, vagyis a fővárosból-vidékről érkező reagálások számszerinti megoszlása mentén, mindenáron szociológiai következtetéseket levonni, mégis érdekes az, hogy a kisebb közösségek, ahol az emberek amúgy is jobban ismerik egymást, és a település fluktuációja is csekélyebb arányt mutat, befolyásoló hatással van a szolidaritás e megnyilvánulására is. Ennek erejét egy jelenleg Tatabánya városában tevékenykedő ügyvéd is érzékletesen vázolja fel, amikor leírja, hogy „időközben egy sokkal nagyobb városba sodort az élet, ahol lényegesen kevesebb az ilyen jellegű megkeresés, hiszen sokkal személytelenebbek a kapcsolatok”. 

 

Több válasz is beszédes ezzel kapcsolatban, így például: „vidéki kisvárosban az un. régi típusú ügyvéd olyan, mint a régi körzeti orvos”, „volt osztálytársaim, városi ismerőseim között több olyan nehéz sorsú ügyvéd van, akik a jogi képviselet költségeit nem tudják megfizetni”, „abban a kisvárosban kezdtem el a munkát, ahol felnőttem, és ahol a mai napig rengeteg olyan ember van, aki a legalacsonyabb munkadíj megfizetésére sem képes”.

 

Egy társadalmi közeg általi ítéletalkotás, mely lényegileg az ember mozgásterét hozza létre[4] -ahogyan azt a válaszadó ügyvédek egy része is érzékeli-, az ügyvédi hivatást gyakorlókkal szemben érzékelhetően egyfajta társadalmi ellenérzést eredményezett. Mindez leginkább a profitorientáltságban mint a jogi képviselők magatartásának egyetlen és kizárólagos mozgatórugójában, mint jellemzőben érhető tetten.

 

Kétségtelen tény, hogy az ügyvédek megítélésében eddig, a társadalom egészét nézve, nem épült be a pro bono általi ingyenes segítségnyújtás, a közjó érdekében való tevékenykedés. Az, hogy ez a társadalom tagjainak egyéni tapasztalataiból vagy hallomás útján szerzett információkból táplálkozik, lehetetlen kategorikusan eldönteni. Tény azonban az is, hogy az ügyvédi hivatást végzők körében megvan az igény és a tettvágy, hogy ezen a jelenlegi társadalmi képen változást érjenek el. S ez a tetterő nem a legfiatalabb jogászgenerációban van meg feltétlenül, és főleg nem kizárólagosan. A válaszokból egyértelmű, hogy a nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező vidéki ügyvédek azok, akik leginkább megfogalmazzák, és tudatosan építik bele munkájukba a pro bono tevékenységet. Mindennek természetesen földrajzi, társadalmi okai vannak, hiszen egy kisebb városban kevesebb jogász és kevesebb ügyvéd van, vagyis már ennek okán is nagyobb annak a lehetősége, hogy a kínálat találkozzon a kereslettel egy kisebb vagy apró településen. Mégis az így, talán kényszerűségből is szerzett tapasztalat muníciót adhat az ügyvédi pályára nemrég lépett, vagy éppen, e tekintetben szerencsésebb helyzetben lévő jogászoknak, akik tenni szeretnének a közért.

 

Az ingyenes jogi segítség megnyilvánulási formái rendkívül sokrétűek, jogi tanácsadásban, okirat szerkesztésében, telefonos ügyintézés, esetleges képviselet. A számtalan pro bono tevékenység és az azt végző ügyvédek közötti valódi kapcsolódási pontokat éppen a civil szféra és a lokálpatriotizmus képezik. A visszaérkező válaszok között ugyanis nagy arányban voltak, melyek vagy egy helyi egyesületet, vagy a helyi alapítványokat jelölték meg mint kapcsolódási pontot. Az előző mondat szavai közül a legerősebb hangsúly a „helyi” szóra, mint fő jellemvonásra helyeződött az erre kitérő válaszok nagy részében.

 

 

A miért, azaz egy cselekvés, magatartás indítékának kifejezése, szavakba öntése nem egyszerű feladat, különösen ha egy belső döntés okait fürkészi a kérdező. Meggyőződésem szerint a kérdés megválaszolásában olyan attitűdről kellett nyilatkozni, mely értékbe ágyazott, tevése vagy nem tevése meggyőződésen alapuló döntést, és persze egyfajta önértékelést is feltételez. Ahogyan a visszaérkezett mondatokat olvastam, óhatatlanul egyfajta előzetes, tudatalatti beskatulyázáson alapuló gondolati síkon éreztem saját magamat is. Hiszen a miért kérdést, ahogyan azt már sokan és sok helyen megfogalmazták, általában akkor intézzük valakihez, ha valamiképp nem mindennapit, nem megszokottat észlelünk. Azonban ahogyan azt már korábban is jeleztem, a visszaérkezett válaszok éppen ennek cáfolatai voltak.

 

A válaszok döntő része a „miért”-re vonatkozásban a segítő szándékot, a jószívűséget, szociális érzékenységet (sajnálatot) és a hivatás szavakat említette.

 

A segítségnyújtás egyik legerősebb alapja az empátia, amely során a segítséget nyújtó részesévé válik az azt kérő személy helyzetének. Az, hogy ez az érzelmi belevonódás egy ügyvéd esetében mennyire jelent feszültséghelyzetet[5], és az mennyire érzékelhető, nehezen nyomon követhető –legalábbis jelen felmérésünkben-, az azonban bizonyos, hogy az együttérzés –amely a válaszokból is kiérezhető- segítségnyújtást eredményez.

 

A felelősségelmélet, és az etikai igény mellett, amelyet az egyik ügyvéd így fogalmazott meg, hogy „osztom gróf Széchenyi István azon nézetét, hogy aki anyagi javakban jobban bővelkedik, mint embertársa, annak a társadalomért is többet kell tennie”[6], megjelenik a csereelmélet és a hangsúlyozottan jó értelemben vett, és nem közvetlenül anyagi hasznot hozó profit jelleg is.

 

Lényeges, és ezt nem az udvariasság mondatja, hogy ezen esetekben nem tisztán számításról van szó. Kétségtelen azonban, hogy a válaszadók nagyobb hányada – akik ezt meg is fogalmazták - szerint elsősorban erkölcsi, majd közvetten akár anyagi haszonnal jár az, ha segítenek másokon. Ahogyan az ügyvédek érzékeltetik, az emberi bánásmód, az odafigyelés, vagyis az ingyenes jogi segítségnyújtás több jövőbeli ügyféllel gazdagíthatja a jogász ügyfélkörét. A pro bono tevékenység „hosszú távon olyan jellegű megbecsülést eredményezhet, ami mind a munkában, mind az élet egyéb területein megtérülést hoz számomra”, írja az egyik Komárom-Esztergom megyei ügyvéd.

 

Vannak olyanok is, akiknek a „látványos karitatív tevékenység” hiányérzetének csökkentését, mérséklését eredményezi a pro bono tevékenység, pontosabban az azért kapott köszönet, hála.

 

A hivatásként való érveléssel kapcsolatban, mely szintén sok esetben megjelent a válaszokban, érdemes visszakanyarodnunk az előzőekben már említett Csongrád megyei felméréshez és a sztereotípiákhoz, jelen esetben egy társadalomnak egy adott hivatáshoz való viszonyához és az arról alkotott közképhez. 

 

A hivatás többféle jelentésű kifejezés, így rokonságot mutat a tehetség szavunkkal, mint egy tevékenységre való alkalmasságot kifejező jelentéssel, de egyúttal megfogalmazza az adott foglalkozás nemét, és rendeltetést is kifejez[7]. Ezek a jelentések egymással is összefüggnek, hiszen aki foglalkozása ellátására tehetsége révén alkalmas; az erre hivatott, vagyis számára ez a rendeltetés, élete egyik fő célja[8].

 

Kétségtelen, hogy a hivatás egy olyan fogalom, mely talán éppen éveinkben éli reneszánszát. Egyre többen tekintik foglalkozásukat jó értelemben véve hivatásnak, és ezt nem félnek hangoztatni. A visszaérkezett válaszok is ezt erősítik, valamint utalnak arra a reményre, melyet Forgács József úgy fogalmaz meg „A társas érintkezés pszichológiája” című művében, hogy „miként az éjszakai égbolton fényudvar veszi körül a holdat, a személyekről alkotott kép centrális értékelő eleme kisugároz a többi elemre”[9]. Ugyan itt nem csupán több személyről, hanem egyazon foglalkozási csoportot alkotó emberek összességéről van szó, mégis a pro bono tevékenység célja éppen az, hogy ha nem is centrális, de meghatározó, értékteremtő elemként árnyalja, befolyásolja az ügyvédekről alkotott társadalmi kép konstrukcióját. Az egyik válaszban ez a következőképpen nyert megfogalmazást, pro bono tevékenységet „részben a tanult ember s az ügyvédi szakma felelőssége alapján embertársaink felé” miatt végzek.

 

Ahogyan arra már előző írásunkban utaltunk – így pl. Drinóczi Tímea publikációjában foglaltakra - tudatalatti szelekciós folyamat eredményeként, előfordulhat, hogy eleve bizonytalannak tűnő ügyekbe bele sem kezdenek az ügyvédek.

 

A visszaérkezett válaszok csekély mértékben támasztják alá ezen, úgynevezett szelekciós folyamat tömeges meglétét, az azonban mégis felsejlik, hogy az ügyvédek –a válaszok szerint kis mértékben-, ugyan nem a képviselet sikerességét, és főleg nem a probléma megoldásának hosszát, de a jogi probléma súlyát igenis mérlegelik, ha pro bono tevékenység keretében vállalkoznak a képviseletre. Erre példaként említhető az egyik ügyvéd válasza, aki úgy fogalmaz, hogy szokott pro bono tevékenységet vállalni, ha „az ügy érdekes és bonyolult jogi problémát vet fel”. 

 

Az előzőekben leírtakból szinte már ismétlésnek tűnhet, hogy az az alanyi kör, akinek az ügyvédek ilyen irányú segítséget nyújtanak, két részre osztható. Egyik részét az ismerősök teszik ki, még másik részét azon „ismeretlen” személyek képezik, akikkel csak munkavégzésük, praxisuk során találkoznak az ügyvédek.

 

A válaszadó ügyvédek csaknem ötven százaléka nevesítette, illetve jelölte meg külön barátait, régi, vagy jelenlegi ismerőseit mint olyan személyeket, akiknek pro bono tevékenység keretében jogi segítséget nyújtanak. Mindebben, mint ahogyan a társadalom egyéb területein is, a szociometria jelenhet meg. Akinek van ügyvéd ismerőse, az talán kevesebb utánajárást követően kap, illetve kaphat vagy ingyenes, vagy kisebb költséggel járó jogi iránymutatást ügyében, mint az olyan leendő ügyfél, aki nem rendelkezik hasonló előnnyel. A megfogalmazott válaszok mögött felismerhetjük a szociobiológiai hipotézis alaptézisét is, mely szerint minél közelebbi rokonságban állunk a segítségre szorulóval, annál biztosabban számíthatunk arra, hogy a segítséget valóban meg is kapjuk. Természetesen esetünkben némi analógiát szükséges alkalmaznunk, ugyanis nem kizárólag rokonokra, hanem ismerősökre gondolunk fenti elvvel összefüggésben[10].

 

Az ingyenes jogi segítségben részesülő személyi kör másik részét az úgynevezett ismeretlen rászorulók képezik. Mi alapján lehetséges - ha egyáltalán lehetséges - ezen személyek kiválasztását elemezni. Melyek azok a szegmensek, melyek mérlegelését követően döntenek a segítségnyújtással összefüggésben.

 

Az első válaszokban megjelenő szempont a bajbajutott személy elesettsége. A másik ennél sokkal erőteljesebben megjelenő szegmens az ügyvéd által végzett további munka, illetve az a közeg, amellyel az ügyvéd tevékenységét végzi.

 

A válaszadó ügyvédek csaknem háromnegyed része utalt arra, hogy korábbi vagy jelenlegi munkája befolyásolta, és előmozdította elhatározását, mely az ingyenes jogi munkában ölt testet.

 

Intézményesített formában ezt a közeget leginkább a Roma Antidiszkriminációs Hálózat, illetve a Jogi Segítségnyújtó Szolgálat jelenti. Emellett ilyennek tekinthető a kisebbségi önkormányzatban való tevékenykedés is, ahogyan azt az egyik ügyvédnő írja, „az előző ciklusban négy éven át kisebbségi önkormányzati képviselő voltam, akkor rendszeresen tartottam havonta egy alkalommal ingyenes jogi tanácsadást a horvát kisebbségi önkormányzatban –amelyet azóta, is a mai napig folytatok”.

 

Hasonló jellegű elkötelezettség fedezhető fel annak az ügyvédnek a megnyilatkozásában, aki leírta, hogy 1983. óta az egy magyar gyárban – pontos megnevezését felhatalmazás hiányára tekintettel mellőzöm - vezeti a jogsegélyszolgálatot, így az eltelt csaknem 30 év óta számtalan munkavállalónak nyújtott már ingyenes jogi segítséget.  

 

A közeg és az egyén hatásának eklatáns példáiról van szó, mely egy olyan tudatalatti gondolatformálást indít el, amely hosszabb és mélyebb hatást tud kiváltani az érintettekből, mint bármely mesterséges, felülről érkező, változást elérni szándékozó eszköz.

 

Ahogyan arra egy ügyvédnő is rámutatott levelében, szükséges megemlíteni azt a való életben előforduló esetet, amikor az ügyfél nem fizeti meg az ügyvédi munkadíjat. „A megbízó a szerződés aláírásakor ígér, esetleg valami előleget ad, aztán türelmet, majd fizetési haladékot kér” - írja a válaszoló jogi képviselő.
 

Mindez talán a közbizalommal mint a társadalom egyik alapkövét érintő megnyilvánulással kapcsolatban értékelhető. A bizalom, vagyis az, ha valaki egy másik személyben bízik, azt jelenti, hogy meggyőződéssel hisz valakinek a jó szándékában, segítségében[11]. Természetesen a legegyszerűbb, és minden bizonnyal az első emberi reakciónk, hogy az adott nem fizető illető e bizalommal élt vissza, ennek az érzetnek ad hangot a probléma ezen aspektusát felvető ügyvédnő is.

 

Az igazi kérdés azonban mégis talán az, lehet-e, és ha igen, hogyan, e fenti hozzáálláson változtatni. Talán, ha valóban kiforrott, mindenki számára tudott forma lenne a pro bono tevékenység gyakorlása a jog területén is, nem kényszerülne egyetlen ügyfél sem anyagi helyzetének időszakos elkendőzésére, annak érdekében, hogy jogi segítségben részesülhessen.
 

Természetesen az is a valóság része, hogy egy ügyfél ügyvédjével való kapcsolata eleve két fél kölcsönös bizalmára épül, így joggal érezheti úgy a jogi képviselő, hogy a megbízó tulajdonképpen – ahogyan a problémát felvető ügyvédnő fogalmaz - „méltatlanná teszik magát a jó szándékú segítségre”.

 

Vajon ez nem indukálhatja azt a folyamatot, melynek végén a kölcsönös bizalmatlanság alapján a jelenleg meglévő jó szándékú, és ingyenes jogi segítségnyújtást végző ügyvédek is, felhagynak a pro bono tevékenységgel? A visszaérkezett válaszok alapján egyértelműen nem ingatja meg az ügyvédek pro bono tevékenység iránti elkötelezettségét ezek az ügyféli magatartások. Ennek oka pedig az a morális felelősségvállalás, melynek alapja, hogy a jogászság képviselői megpróbálják áttörni a jelenleg még meglévő társadalmi sztereotípiát, és bizonyítani kívánják, hogy érték és elkötelezettség alapján végzik tevékenységüket. Ezen érték közvetítése a fiatalabb, legfiatalabb jogász generáció felé pedig legalább annyira fontos, mint a percnyi helytállás. A gondolat leginkább a korábbi tanulmányban már említett angolszász gyakorlattal lenne összepárosítható, rokonítható[12], de hazánkban is jelen van ez a gondolatiság az egyetemek által működtettet jogklinika programokban.

 

A felmérésnek a jövő tekintetében legalább ennyire fontos kérdése, hogy milyen feltételekkel lehet ösztönözni az ügyvédeket a minél gyakoribb pro bono tevékenység végzésére. A visszaérkezett válaszok e tekintetben két kardinális csoportra oszlottak. Az egyik vélemény szerint nem szabad feltételhez, ösztönző eszközhöz kötni a pro bono tevékenységet, mert ez ellentétes magával az eszmével, kivitelezhetetlen és indokolatlan. A másik álláspont, ha nem is szöges, de mindenképpen alapjaiban eltérő ellentétes véleményt képvisel, e szerint érdemes lenne olyan méltányolható ösztönzőt találni, mely segítené a pro bono tevékenység végzésének számszerinti növekedését.

 

Ez utóbbi vélemény képviselői kiemelték, ennek egyik előfeltétele olyan mérőeszköz megtalálása, mely megfelelőképpen tükrözi a pro bono tevékenység tényleges végzését. Lényegesnek tartják a válaszadó ügyvédek, hogy ez az ösztönzőrendszer ne járjon felesleges adminisztratív teherrel, amelynek főleg időbeli ráfordítását tartanák az érintettek leginkább feleslegesnek.

 

 

A csaknem egy évvel ezelőtt megfogalmazott, pro bono tevékenységhez kapcsolódó felhívásban négy kérdést szerepeltetünk, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy képet kapjunk a kifejezetten vett ingyenes jogi segítségnyújtás magyarországi helyzetét érintően.

Megítélésünk szerint a puszta szándéknál jóval mélyebbre juthattunk, mert olyan dimenziókba is betekintést engedtek a válaszoló ügyvédek, melynek során lelki megfontolásaikat is érzékelhetővé tették.

 

Éppen ennek okán szeretnénk értékelésünk végén egy rövid összegzést adni a jövőbeni lépéseinket is befolyásoló főbb tanulságokról.

 

Első fontos elem, hogy pro bono tevékenységet sokkal több ügyvéd végez, mint az a társadalom tagjai számára nyilvánvaló, vagyis működik - ha nem is struktúrált formában - hazánkban is pro bono tevékenység.

 

Másodikként egyértelművé vált, hogy a pro bono fogalmát teljesen lefedő jogászi tevékenység általánosságban rejtve marad a nyilvánosság előtt, és ezt maguk az ügyvédek is tapasztalják.

 

Harmadik lényeges elemként megfogalmazhatjuk, hogy pro bono tevékenységgel kapcsolatosan jelentős szakmai tapasztalatokkal rendelkeznek a vidéki ügyvédek.

 

Negyedik megállapításunk az lehet, hogy az ingyenes segítségnyújtás legfőbb indoka a belső meggyőződés, az ügyvédi hivatásba vetett hit megnyilvánulása.

 

Ötödik elem, hogy a pro bono tevékenységet végző jogászok anyagi hasznot tevékenységükből csak áttételesen várnak.

 

Hatodik pontként elfogadhatjuk, hogy a pro bono tevékenység végzésével kapcsolatos jogszabályi előírás elfogadása nem feltétlenül szükséges alapja magának a pro bono tevékenység melletti elkötelezettségnek, bár azt valamennyivel többen pártolják, mint amennyien elvetik.

 

Hetedik megállapításunk lehet, hogy a pro bono-val kapcsolatos jogi szabályozást meg kell előznie, egy mindenre kiterjedő előkészítő munkának, melynek kialakításába be kell vonni az eddig is hasonló munkát végző ügyvédeket.   

 

Célkitűzésünk, hogy a pro bono tevékenységet hazánkban ismertté, elérhetővé tegyük, ennek érdekében szeretnénk –az Új Reformkor mozgalmán belül- együttműködést kezdeményezni a civil szervezetekkel. Annak érdekében, hogy ez megtörténhessen, szükségesnek, sőt elengedhetetlennek tartjuk, hogy az érintettek (ügyvédek, és ügyfelek) tapasztalatai egységesítésre, integrálásra kerüljenek. Ennek érdekében szeretném kérni, hogy jelen rövid tanulmányhoz kapcsolódó hozzászólásaikkal az olvasók gazdagítsák meglévő tapasztalatainkat az Új Reformkor honlapján. Reméljük, hogy mindez a jövőben egy klubbeszélgetés formájában is testet ölthet.

 

 

   Kossuth Borbála                                                                                         

   jogász                                                                                                            

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Badó-Loss-H. Szilágyi-Zombor: Bevezetés a jogszociológiába, Miskolc, Bíbor Kiadó 1997.

 Drinóczi Tímea: A jogi segítségnyújtással kapcsolatos problémák és a kezdeti megoldási lehetőségek az Európai Unióban. http://jura.ajk.pte.hu/cikkek.php?cikk=30

 Farkas József: A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat Kiadó 1989. 80-82. oldal

 Hallgató Éva-Vercseg Ilona: a közösségi munka szerepe a közösségi szolgáltatásokban http://www.hfk.hu/docs/070327/koz.pdf

 Magyar Értelmező Kéziszótár; Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézet 1972, 2003,

 Public Interest Law Institute: 2009 European Pro Bono Forum http://www.pili.org/index.php?option=com_content&task=view&id=956&Itemid=95

 Révai Nagy Lexikona (hasonmás kiadás) X. kötet Szépirodalmi és Babits Kiadó 1992

 Szabó Márton: A diszkurzív politikatudomány alapjai: Elméletek és elemzések L’Harmattan Kiadó Budapest 2003. 309.p.

 Szociálpszichológia (szerk.: Csepeli György) Osiris Kiadó 1997.

 The Standing Committee on Pro Bono and Public Service and the Center for Pro Bono, In.: http://www.abanet.org/legalservice/probono/

 Utasi Ágnes: Az ügyvédek hivatásrendje Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999.

 Pro Bono – Law- University of East England http://www.uea.ac.uk/law/Pro+Bono

 

---