2000-ben két barátommal: Bujdos Attilával és Loss Sándorral hoztuk létre a Miskolci Polgári Szalont, melyet Loss Sándor 2005-ben bekövetkezett haláláig működtettünk. Havonta tartottuk összejöveteleinket a Miskolci Galériában.

 

Elképzelésünk az volt, hogy irodalmi, művészeti alkotások apropóján beszélgetünk a világ fontos dolgairól. Szervezési elvként azt választottuk, hogy mindhárman meghívunk öt-öt olyan embert, akik számunkra fontosak. Így jártak a szalonba házastársak, felnőtt gyermekeink, barátaink. A kör változott, többen nem bizonyultak szalonképesnek, nem állták ki a szalonpróbát. Mások eljártak, majd elmaradtak. Sok volt ez nekik, vagy éppen kevés.

 

Akadt, aki el sem fogadta meghívásunkat, mondván úgyis pártot akarunk majd alapítani ebből a látszólag politikamentes kezdeményezésből.

 

Szinte mindenki gyanakodott, hogy van itt valami mögöttes cél, az nem lehet, hogy csak úgy… Valami vállalkozás, politikai szerveződés, tudományos kísérlet, vagy pályázati projekt lesz ennek a vége?

 

Egy építész vállalkozó barátunk azt kérte: tegyük át hétvégére a találkozásainkat, mert azok őt úgy felzaklatják, hogy egész éjszaka nem alszik, másnap meg alig bír dolgozni. Legalább munkaszüneti nap következzen a szalon után.

 

És volt, aki negyven éven túl, komoly családapaként megalapította a kamasz kora óta elhalogatott zenekarát, végre zenélt, az első fellépésük egy közeli falu kocsmájának udvarán volt, mindenki eljött a szalon törzstagjai közül. És akadt 60-as éveiben járó festőművész, aki megkereste az ország másik végén élő, 18 éves kora óta nem látott tanárnőjét, akibe szerelmes volt, hogy elmondja neki ezt.

 

Hamar kiderült, hogy nincs idő irodalmi művek és más hasonlók megbeszélésére, hiszen a legelemibb kifejezések értelmezése is órákba telt. Olyan emberek, akikkel együtt éltük az életünket, akikről azt hittük róluk, hogy pontosan értjük a szavaikat, miként ők is a mieinket, most, amikor konkrét célok és feladatok nélkül beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy egyértelműnek vélt szavaink mindenkinek mást jelentelenek.

 

Szeretet, szerelem, halál, ünnep, barátság, árulás, ébredés. Ilyen és hasonló kifejezések szótárazásával töltöttük az időt. Minden est egyikünk előbeszédével indult, erre reagáltak a többiek. A szalon előtti héten előszalont tartottunk mi hárman. Ez volt az egészből a legjobb.

 

Ekkor találtuk ki a témát, ekkor beszéltük meg egymás között, hogy mi mit gondolunk arról. Aztán a szalon után jött az utószalon, felkavarodott érzelmek, mennyi szenvedély, egymás meggyőzni akarása. Csalódottság és felháborodás. Aztán másnap felébredni olyan különösen nyugalmas és szép volt, hogy az el sem mondható. Közös naplót vezettünk a szalonozásról, pontosabban külön írtuk ugyanarról, de időnként elolvastuk egymásét. A másik ember világába történő behatolásnak a csodája és annak az élménye, hogy saját világunkba bepillantást engedünk más embereknek. Más emberek pillantásaiból, reagálásaiból építeni saját énünket és rádöbbeni annak felelősségére, hogy a másik ember számára súlya van annak. amit mi mondunk, gondolunk róla.

 

A magány űrhidegéből átléphettünk a társakkal való együttlét világába. Odafigyelés, érdemi reagálás, a fontos vagy nekem és fontos vagyok neked bizonyossága. Társas kör. Társakkal egyenrangú partnerekként rendszeresen együtt lenni. A szemükben látni magam, és ebből erősíteni önazonosságomat. Egyéni identitás egy szabadon választott közösség erejéből táplálkozva.

 

Mindez arról jut eszembe, hogy a civil társadalomról folyó vita négy megszólalója közül kettő általam nagyra becsült kollégám, mindkettőjükkel kifejezetten jó emberi kapcsolatban állok. Mégis mennyire más, amit értenek, értünk a „civil társadalmon”.

 

Civil, azaz polgári társadalomról nyilván csak a modernkor óta lehet szó. A premodern kor embere beleszületett társas kapcsolatainak abba a közegébe, amiben nagy valószínűséggel leélte egész életét. A természet adta közösségéből kilépő, kiszakadó ember számára válik lehetségessé és kényszerűséggé, hogy hasonló sorsú társaival önként fogjon össze. Polgárrá válásának nélkülözhetetlen feltétele ennek a mentalitásnak, készségnek a kialakulása.

A polgárrá válás három összetevője kölcsönösen feltételezi egymást, csak együttes meglétük eredményez polgári létet. Vagyis anyagi függetlenség, politikai szabadságjogok, a többiekkel való társulás képessége. Hiszen mind az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus időszakában, mind a rendszerváltás utáni magyar polgárosodás korszakában egzisztenciális függetlenség csak úgy jöhetett létre, ha az egyén többé nem kiszolgáltatott alattvaló és nem magányosan lézengő önző lény. Csak emberi jogokkal, politikai nagykorúsággal rendelkező és azokkal élni tudó szabad emberek lehetnek sikeres vállalkozók. De ők is csak akkor, ha képesek az együttműködésre, kooperálásra, összefogásra. Viszont: csak a gazdaságilag független ember képes küzdeni, kiállni emberi jogaiért, csak ő válhat tudatos politikai cselekvővé, csak neki van ideje, energiája, anyagi háttere a civil társulásra. S csak a társaiban és önmagában bízó, megértésre és megegyezésre orientált emberek lehetnek nyereséges vállalkozók, és politikai akaratukat sikeresen érvényesítő közéleti szereplők.

 

Magyarországon a késő kádárizmus államszocializmusának megkettőződött világa megtűrte az anyagi függetlenedésnek azt a minimumát, mely elegendő volt a politikai kiszolgáltatottság elleni tiltakozás szunnyadó vágyának feléledéséhez. És a társakra találás, az összefogás élménye elvezetett a rendszerváltásért fellépő erők megszerveződéséhez, fellépéséhez.

A rendszerváltás megteremtette a polgári átalakulás politikai, gazdasági, jogi, intézményi feltételeit. A polgári léthez immár széles körök számára biztosítva lett az egzisztenciális függetlenség és a politikai lehetőség.

 

Ám sajnálatosan megtorpant a társulási szándék, megakadt a civil társadalom megszerveződése. Nem következett be az a mentalitásváltás, mely ahhoz kellett volna, hogy a patrónusok kegyeit kereső alkutyákból a saját törekvéseiket a hasonló helyzetű társaikkal összefogva megvalósító polgárokká váljanak az itt élő emberek tömegei.

 

Az államszocializmus öröksége ezen a téren bizonyult a legerősebbnek és legmaradandóbbnak. Ahogy Fukuyama írja: a volt kommunista országok legsúlyosabb deficitje a bizalmi deficit, mely akadálya a gazdasági és a politikai megújulásnak. Pedig az ő gazdaságelemzése szerint a XXI. században a nemzetgazdaságok életképességét, a társadalmak fejlettségét döntő mértékben éppen a társas kapcsolatokban megnyilvánuló bizalom szintje határozza meg. Vagy ahogy Hanna Arendt fogalmaz: a totalitárius rendszerek lényege az emberek magányossá tétele. Ezekben a rendszerekben elhitetik az ott élőkkel, hogy nem fontosak, nincs rájuk szükség, nincs saját helyük a világban. Hiába változik meg körülöttük a rendszer, ők mindig mindenben a legrosszabbra számítanak, képtelenek a társulásra. Ez önmagában is épp elég csapás a civil társadalomra. Hiszen az Arendt által feltételezett és Hankiss Elemér által részletesen elemzett módon az államszocializmus évtizedeiben szisztematikusan felszámolták az emberi közösségeket és nem engedtek újakat létre hozni. A horizontális kapcsolataiktól megfosztott emberek kizárólag a vertikális személyi függőségek hűbéri láncolataira fűződtek fel. Sorsuk meghatározójává az vált, hogy sikerül-e megfelelő főkutyához elszegődniük, megfelelő patrónus kegyeibe férkőzniük, hiszen az tudott gondoskodni róluk. Sorsuk jobbra fordulását kizárólag a kivételes bánásmódtól, a rendkívüli méltányosság gyakorlásától, a protekciótól, a személyes kapcsolatoktól, a jó keresztapától, a kiskapuk megtalálásától, a kivételezéstől, a hasonló sorsúak kielőzésétől remélhették.

 

És ezt a habitussá rögzült vélekedést, ezt a rendképet hozták magukkal, ezt adták át az új generációknak, akik erre szocializálódva végképp nem hiszik el, hogy lehetne ez másként is.
 

És jött még egy súlyosbító körülmény. A rendszerváltás időszakában természetes és jogos igényként fogalmazódott meg a mindenhatóvá hizlalt, mindent átható, túlburjánzó állami szerepvállalás leépítése. Az államtalanítás folyamatában az állami szervektől a funkciókat át kellett adni valakiknek. És mivel nem volt elegendő erre alkalmas, erre felkészült szervezet, gyakran csak annyi történt, hogy az állami, tanácsi szerv, intézmény, hivatal cégtábláját átfestették, kinevezték őket, vagy inkább magukat „civilnek”. Így szaporodtak a közhasznú társaságok, a.közalapítványok, az alapítványok és az egyesületek. A működésükhöz, feladatellátásukhoz a pénzt továbbra is az állami vagy önkormányzati költségvetés biztosította, ugyanazok a főnénik és főbácsik dirigáltak bennük, ugyanaz a vertikális személyi függőség maradt a meghatározó. Továbbra is az ismerős utáni kujtorgás, a kilincselés, a kijárás, a lobbizás maradt a meghatározó. Ahogy exminiszterelnökünk bírósági vallomásában kifejtette: ő a legtermészetesebb dolognak tartotta, hogy minden képviselő, minden pártvezető megpróbálta kihasználni a hatalomban lévőkhöz fűződő személyes kapcsolatait. Ő a miniszterek és politikai államtitkárok feladatának tekintette ezen ügyek kezelését.

 

Nos, ebben a helyzetben számszakilag gomba módon szaporodtak a civil szervezetek, melyek fő tevékenységüknek a pénz szerzését, majd tovább osztását tekintették és tekintik ma is.

 

Nagy tudású, jó erkölcsű, komoly emberek körében esett szó nemrégiben arról, hogy miért is kellene jogi formát öltve hivatalosan is civil szervezetté válni. „Hogy tudjunk pályázni, pénzt szerezni.” Hangzott „magától értetődően” a válasz. Itt tartunk.

 

Pedig hát a polgár az, aki képes és kész önmagáról gondoskodni. A polgárok közhasznú összefogásának lényege, hogy saját anyagi javaikból áldoznak a számukra fontos közcélok megvalósításra. Továbbá saját tevékenységükkel, ingyenesen részt vesznek a kitűzött közcél megvalósításában. Képesek és készek időt és energiát fordítani olyan diskurzusok folytatásra, melynek során egymás megértésére törekszenek, melyet követően megegyeznek.

 

Akkor és ott essék hát szó civil szerveződésről, civil kezdeményezésről, civil társadalomról, ahol vannak polgárok, akik képesek és készek saját anyagi javaikból, saját idejükből és energiájukból áldozni olyan közcélok megvalósítására, melyekben előzetesen megállapodtak.

 

Ám aki pénzért, pályázatok révén, idejét, energiáját kímélve „civilkedik”, az sokkal többet árt a polgárosodás ügyének, mint használ.

 

1997-ben és 1998-ban az MKM Civil Kapcsolatok igazgatóságát vezettem, előkészítője, egyeztetője voltam a közhasznú szervezetekről szóló törvénynek. Önjelölt titánok, avagy felkért szakértők kidolgoztak egy törvénytervezetet, mely alapján egy központi hivatal (esetleg kiszervezhető közhasznú szervezetnek) öt fokozatba sorolta volna a civil szervezeteket, a minősítés szerinti működést ellenőrizte volna, és szükség szerint átminősíthette volna a civilszervezeteket. Mindezt persze a nyilvánosan, hagy tudja mindenki meg ettől a hivataltól, hogy mely szervezet mit ér. Nagyon nem szerettem ezt a tervezetet.

 

Szerencsémre Sárközi Tamás is elképedt, amikor elolvasta és írásba adta, hogy az 50-es évek óta ez lenne a legetatistább törvény, ha elfogadnák. Erre hivatkozva miniszteri jóváhagyást kaptam új tervezet kidolgozására.

 

Meggyőződésem, hogy a civilség lényege éppen az, hogy a helyben érintettek hozzák létre, működtetik, csatlakoznak hozzá, támogatják, igénybe veszik szolgáltatásait, avagy sem. Ezzel minősítik. Kívülről ez képtelenség. Ki dönthetné el, és milyen kritériumok alapján, hogy egy tízezreket megmozgató futóversenyt évente megszervező alapítvány, egy, a liszt érzékenyeket tömörítő 100 fős egyesület, az öngyilkosok hozzátartozói közül egy tucatnyi embernek lelki támaszt nyújtó klub, vagy egyetlen drogos fiatal függőségét megszüntető tanácsadó tevékenysége a „közhasznúbb”, fontosabb, magasabb fokozatba sorolható, akárcsak az egészségmegőrzésre szakosodott civil szerveződések közül?

 

Vagy miért kellene központilag gyűjteni és közvetíteni az információt arról, hogy Debrecenben felesleges egy hintaló, ha egyszer hiába lenne arra szükség Veszprémben, a szállítása drágább, mint a hintaló? Ennyire nem feledhettük el a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” szabályát. Az információs társadalom orwelli modelljének sötét képét idézi fel bennem az, hogy az interneten keresnek az emberek segítőket, társakat, ahelyett, hogy kimennének a közterekre, beülnének a kávéházba, szóba állnának egymással és személyes kapcsolatokon keresztül szerveződnének erős civil társadalommá.

 

Mit tehetünk, mit tegyünk?

 

Kellenek helyek, ahol emberek találkozhatnak, szóba állhatnak egymással. Lehetnek ezek kocsmák, kávéházak, klubok, szalonok, kaszinók, vagy egyszerűen csak társas körök.

 

Kellenek jó beszélgetések, melyeket inspirálhatnak felhívások, vitairatok, közös gondok, közös örömök.

 

Aztán ha szóba állunk egymással, igyekezhetünk megérteni egymást és próbálhatunk megállapodni egymással.

 

Ha már tudjuk kikkel közösek a törekvéseink, értékeink, érdekeink, akkor velük összefoghatunk.

 

Ha már összefogtunk a hasonló sorsú, törekvésű társainkkal, akkor együtt tehetünk valamit céljaink eléréséért.

 

Kipróbálhatjuk, mennyivel emberhez méltóbb a patrónusi rendszerben történő korrumpálódás helyett az önmagunk erejére támaszkodva, társainkkal összefogva cselekedni sorsunk jobbra fordulásáért.

Ha ezt megtapasztaljuk, ha ez lesz a természetes, magától értetődő, sikeres cselekvés, akkor beszélhetünk a civil társadalom megszerveződéséről.