Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 Szeretettel üdvözlök mindenkit! Az elkövetkezőkben absztrakciós szinteken fogunk ugrálni, melynek célja a társadalom és az egyén mélylélektanának felderítése a teljesség igénye nélkül:
Elöljáróban meg kell említenünk az individualizmust. Amely nem mást jelöl, mint az egyén önzését, az egyéni érdeket mindennél magasabbra helyező magatartását, szemléletmódját, valamint az erre vonatkozó attitűdjeit. A mai értelemben vett individualizmus bölcsője a demokráciában keresendő, ezen belül is az amerikai demokrácia említhető legjobb példának. Az individualizmus legitim volta feljogosítja az egyént, hogy elszigetelje magát a bolygón élő emberek milliárdjaitól, a nemzetétől, a hozzá hasonlatos tömegektől. Általa akár súlyosabb következmények nélkül élhet tovább a saját magának kialakított világképében. Úgy is mondhatnánk , hogy a valóságtól elszigetelten rendezkedik be az életre családtagjaival, barátaival, munkatársaival, szokásaival úgy, hogy nem tartozik felelősségtudattal annak a társadalomnak a további részvevői iránt amelyben önmaga megteremtetett.

 

Az individualizmus nem összekeverendő az egoizmussal. Az egoizmus inkább vak ösztön, amely az emberi szellemi-lelki evolúció elmaradottabb képviselőire jellemző. „ Az egoizmus bűne olyan ősi, mint a világ.” Mindig is voltak, mindig is lesznek olyan emberek a Földön, akik elakadnak a személyiségfejlődés rögös útján és képtelenek levetkőzni az egoizmus gyermeteg jegyeit. Az individualizmus szellemi eredetű - legvastagabb gyökereit az anyagi világra, a magántulajdonra illetve az egyénnek arra a kétségbevonhatatlan tulajdonságára vezethetjük vissza, miszerint mindenki szeretne lenni „valaki”.

Marx szerint az „egoista” minősítést közvetlenül az erkölcs tartományában és a megbélyegzés regiszterében kell elhelyeznünk. Ha a mai társadalmunk jobb és pontosabb megértésére törekszünk az egoizmus megbélyegzésével – az egoizmus társadalmunk egy jellegzetes, de a fejlődés iránytűjeként nem szolgáló vonása- igencsak zsákutcába futunk. Az individualista szolidaritás mentes gondolatvilágából a függetlenségre való törekvés a leginkább jelentékeny nem kooperatív tényező. A függetlenséget tovább vonatkoztatja családjára valamint barátaira továbbá a fent már említet világképére. A modern világ emberének magántermészetű mivolta „ kiapasztja a közösségi erényeket”. A javak uralta világ mellékhatásaként is jelentkező, magánéletre is átterjedő preferenciális öntudat egyre erőteljesebb ezért érdemes összehasonlítani a modern demokratikus társadalmat a történelem korábbi már bizonyítottan jól kondicionált arisztrokratikus századaiban élő emberek társadalmával. E korszak társadalmának tömegei hajlamosak voltak megfeledkezni saját nem kollektív érdekeikről, előtérbe helyezték a közösség érdekeit, feláldozták egyediségüket. A demokratikus társadalmakban ennek az ellenkezőjét tapasztalhatjuk, a kötelékek föllazulnak, az odaadás egyre ritkább. Más szóval : „ A demokratikus társadalom embere családját önmagára vonatkoztatta, saját magára vezeti vissza, míg az arisztokratikus ember saját magát vonatkoztatta családjára.”A család, mint tényező helyett a környezetet is érthetjük, nem veszít el tartalmát az előző állítás.

Az arisztokratikus századokban élő emberek környezetükhöz való viszonyulása eltért a modern emberétől. Az egyház az e kornak is megfelelő normatív életutakba történő beszervezése fontos szerepet játszott. A világi-arisztokratikus társadalom tagjai olyan emberi lényeknek tartották magukat akik – Isten keresésével- megtapasztalhatják a spirituális lét világát. Ugyanakkor –számos elavult jelenlegi beidegződés ellenére- a modern, elsősorban nyugati világ társadalmának vallásos tagjai olyan spirituális lényeknek tartják magukat akik megtapasztalhatják az emberi lét mivoltát..

Kúltúránkban ki ne ismerné a Bibliai szavakat: ˝  Az Úristen parancsot adott az embereknek: „ A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla meghalsz.” ˝ Ennek értelmében a jó és rossz tudás fája egyazon fa. A nagy történelmi dilemma éppen abban áll, hogy ugyanaz a tudás, mely csupa jótétemény az embereknek melyet érdemes – akár nehéz erőfeszítésekkel- megszerezni, fordul az ember ellen, fosztja meg eredendő ártatlanságától, a nem-tudás édes nyugalmától. Ebből a vetületből kiegészíthető Pierre Manent azon gondolata miszerint az arisztokratikus társadalmakban az önfeláldozás, a tudatlanság eggyüt jár az általános ember iránti közömbösséggel, miközben a demokratikus társadalmakban a tudás, az önközpontúság érzése, a magáról és a birtokolt információkról való megfeledkezésnek képtelensége együtt jár a humanizmus érzésével az embertárs iránti érzékenységgel.

Ugyanakkor az ember nem mondhat le „felnőttségéről”. Nem mintha civilizációs előretörése megfordíthatatlan lenne. Rousseau  már a 18. században azt vizionálta, hogy Európa visszazuhant ”az ősidők barbárságába”. És azzal folytatta – ellentétben a neki tulajdonított természeti állapotnak, azaz a tudatlanságkultusznak-, hogy „ e napjainkban oly felvilágosult világrésznek a népei néhány évszázada a tudatlanságnál is rosszabb állapotban éltek. Egy ismeretlen, beazonosíthatatlan tudományos zagyvalék, mely még a tudatlanságnál is megvetendőbb elbitorolta a tudás nevét és szinte lebírhatatlan akadályt emelt a tudás visszatérése elé.”  Ennek értelmében a pályakezdő Rousseau a tudást igenelve, értékelve gondolta úgy, hogy baj van az Európai kultúrával. Eközben telítve volt a felvilágosodás – napjainkban túlontúl lebecsült – pátoszával. „ Felemelő és szép látvány – írta - , hogy az ember tulajdon erőfeszítései révén válik ki úgyszólván a semmiből: ahogy eszének világával szétoszlatja a homályt, amit a természet vont köréje, ahogy önmaga felé emelkedik, ahogy egészen az égi régiókig röpíti a szellem, ahogy óriás léptekkel – miként a Nap- bejárja a világegyetem mérhetetlen térségeit, és ami mégnagyobb és mégnehezebb dolog visszatér önmagába, tanulmányozni önmagát és természetét, hivatását és kötelességeit.”

Tocqueville abban állapodik meg, hogy a demokrácia elválasztja az embert kortársaitól, „ folyton önmaga felé fordítja és végül teljességgel saját szívének magányába zárja”.

Így tehát fölvethetjük az önközpontúságot mint a világ egyéneinek leginkább elterjedt alapjait az életre történő berendezkedésre. Az önközpontúság leggyakoribb formája az önzés a közösség értékrendjével ellenkezik. Ha megnézzük a mai embertudományok növekedésről és önmegvalósításról alkotott néhány népszerű tanítását, azt tapasztalhatjuk, hogy sok esetben az én középpontba helyezése a lényegük. Az egocentrizmusból nem sok biztonság, útmutatás, bölcsesség vagy erő származik. Olyan mint a palesztinai Holt- tenger, elfogad de soha nem ad. Megreked és képtelenné válik a fejlődésre. Az önző ember biztonságérzete állandóan változik és valamilyen irányba eltolódik. Ítéleteit a következő kritériumok alapján hozza:

 „ Ettől érzem jól magam…; Azt akarom hogy… ; Arra van szükségem hogy…; Nekem mi a hasznom ebből? „ Az önközpontú ember cselekvőképességét a saját erőforrásai korlátozzák, anélkül , hogy ki tudná használni közösségből fakadó előnyöket. A demokrácia efféle káros tendenciáival Touqueville szerint szembeszegülni csak úgy lehet ha magára a demokráciára támaszkodunk.  „ A demokrácia gyakorlati tudása fogja szabályozni és olyankor kiigazítani a demokrácia természetét.”  A demokrácia gyakorlati tudásának a célja szerint éreztetni kell az egyeddel, hogy vannak „mások”. Az egocentrizmus és a további hasonlóan torz ösztön mérséklésére a vallás, Isten keresése -társadalomtudományi tapasztalatok szerint e célra van. A demokrácia legelterjedtebb eszköze – társadalmi és politikai részvétel- mellett. Tocqueville kedvelt „ kutatólaboratóriuma” az Amerikai Egyesült Államok társadalmi jóléte az egész világ számára nyilvánvaló. Közhelynek számít miszerint az amerikaiak vallásosak. Felmérések szerint jelenleg az amerikaiak 95 százaléka hiszi, hogy van Isten, több mint kétharmaduk tartozik valamilyen egyházhoz, 37 százalékuk elkötelezett kereszténynek tartja magát, és jóval többen hisznek az angyalok létezésében mint ahányan az evolúcióban. – Ezek szerint elmondható, hogy az amerikai társadalomra általánosan illik a  spirituális jelző .

Ebben az olvasztótégelyben a társadalom vallása nem kötődik csak templomokhoz, imahelyekhez, sokmillió példányban kelnek el könyvek a világvégéről, elnökeik gyakran emlegetik, hogy Krisztus mennyire megváltoztatta őket, az amerikai foci sztárjai pedig az égre mutogatnak egy-egy  touchdownjuk után, mintha megköszönnék a mennyből jövő közreműködést.

Ha ötven évvel ezelőtt megkérdeztük volna az akkor népszerű hírközlőket, hogy vajon mi vár a vallásra, valószínűleg azt válaszolják: hanyatlás. A régimódi vallásosság elsorvad- mondták volna-, áldozatul esik a tudománynak az egyre általánosabbá váló felsőfokú oktatásnak és a technológiai fejlődés csodáinak. A hagyományos vallásgyakorlás – és még inkább a vallási fundamentalizmus- összeegyezhetetlen a modern világgal, vagy legfeljebb a szegények és tanulatlanok menedéke lesz, amelybe elbújhatnak a világ szörnyűségei elől. Ott vannak a régi kor keresztes hadjáratai a szakértők és az akadémikusok egy azt megelőző kor díszletének tartották, amelynek nem sok köze van ahhoz a komoly munkához, amit  egy modernebb gazdaság irányítása vagy a külpolitika kidolgozása jelenthetett volna. Egy amerikai demokratikus társadalomban az egyedek elfelejtik, hogy politikai lények. Intézményekkel valamint szokásokkal szorítják rá őket közös ügyeik intézésére, rákényszerítik őket a szabadságra. Az amerikaiak politikai művészete abban rejlik ahogyan a „kis ügyeiket igazgatják”. Arányaiban nézve az európai nemzetek „kis ügyei” eltörpülnek az amerikai „kis ügyek” mellet. Az európaira jellemző a nacionalista szemléletmód miszerint az egyén az a szereplő, aki a nemzetben lakozik. Ez kihatással van az egyéni kollektív gondolataira, politikai szereplőként pedig a döntéseit és így az egész életét meghatározza.

„Az individualizmus és a nacionalizmus kölcsönösen feltételezik egymást” Az individuum különössége és a nemzetformában jelentkező politikai társadalom különössége között sok affinitás van, a két különösség egymásba visszafordítható.

Maurice Barrés állítása szerint: „ Nem vagyunk urai a bennünk születő gondolatoknak. Az emberi értelem úgy van megalkotva, hogy mindannyian elődeink léptei nyomán haladunk tovább.” Más szóval tehát a nemzet az egyénnek azon valóságkonstrukciója amelyben mindennapjait éli. Ez nem más mint egy gyümölcs aminek a fáját az elődei ültették és gondozták életutakon át. Ezt a gyümölcsöt ő szedi le, és rajta a felelősség, hogy a következő generációknak fákat ültessen és gondozza mivel így –jó esetben- hozzájárulhat a valóság megváltoztatásához- világa jobbá tételéhez, részben  gondoskodhat  nemzete és unokái jövőjéről.

Barrés meditációi igazolják tehát a természet valamint az emberi egyed azon kétségbevonhatatlan –az evolúcióval dacoló- jellegzetességét, hogy az igazi boldogsághoz elegendő a szeretet. Az egyednek szeretnie  kell családját és a nemzetet amelyhez tartozik. Így az egyén elfogadja önmagát és az élethez kapott feltételeit.

 De mi történik ha azt állítjuk, hogy ezzel elkövet egy hibát? Hibázik a társadalomban ahol a gazdaság uralkodik a nemzeten, ahol az egyének döntő többsége a társadalmi tükörben éli le életét, ahol az egyedet a következő mértékegységben mérik: pénz. A hiba amit elkövetett a felgyorsult anyagi világban - ahol az emberiség tíz évente megkétszerezi a tudását- nem biztosítja fejlődését, főleg nem, ha az anyagi javak aspektusából közelítünk. ’

Az utolsó ember a Földön halála előtt felkiáltja: „feltaláltuk a boldogságot!” ’ Az előző gondolatot alapul véve és kiegészítve a demokráciában élő szabad egyed anyagi javaktól való jelentékeny függésével a következőket kristályosíthatjuk ki: Az egyed akkor bizonyosodhat meg teljes egészében egyéniségéről amikor boldog. Boldogsághoz viszont ha a fogyasztói társadalom egyedét tekintjük és hosszútávon gondolkozunk, nem elegendő szeretni és szeretetet kapni, vele párhuzamosan fogyasztani is kell. Elsősorban olyan javakat melyek az egyedi igényekre állítódtak elő és az egyéniséget erősítik valóságkonstrukcióinak megfelelően.

Mérsékelten evidens tehát, hogy a demokrácia nem egyéb, mint minden viszonylat és minden kötelék önkéntessé tétele. Az egyén szuverén döntése elsiklik az állam érdekei mellet. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy demokratikus alkotmányok közben egy olyan utat vázolnak fel, amelyen végighaladva az egyén összegyeztetheti a szenvedélyt és a vágyakat az értelemmel, a személyes szabadság eszméjét a közösség igényeivel. Ezentúl tehát a szabadságával élő egyed eszméit, elképzeléseit és értékeit kipróbálhatja a közösségi élet mindennapi realitásában, hogy aztán tudása szerint az idővel finomíthasson rajta, vagy akár új eszmékkel, tartósabb értékekkel váltsa föl őket. Ezek az eszmék és értékek kialakulhatnak az egyén szuverén módon megszerzett tudásából vagy olyan forrásokból amelyeket eddig az egyének életük értelmének tartottak. Ilyenek a nemzet, a család és az egyház. Mindezek a fogalmak olyan biztosítékot jelentenek az egyén számára amely visszacsatolásokkal és további tényekkel érezteti, hogy tartozik valahová. A mai egyén a tudomány és a szabadság házasságából született társadalom egy individuma. Érdemes tehát a tudományt és a vallást eggyüt összemérni, hogy miként reflektálják az egyén valóságát, életét.

Az emberi agy egyik legértékesebb, legmagasztosabb sajátossága, hogy problémáinak megoldására törekszik. Évezredek óta a tudomány és a vallás harcban áll az emberi lélek fölötti egyeduralomért. S teszik ezt olyan abszolutisztikus hajlandósággal, hogy nem férnek meg egymás mellet, hasonlóan a vallásos egyénre és a tudományos szellemi kondíciókkal rendelkező egyénre értelmezhető mondáshoz miszerint „ Két dudás nem fér meg egy csárdában „ . Ezt a fajta problémát eleinte véres erőszakkal próbálták elfojtani, de a két dudás harca nem szűnt meg napjainkig sem. A modern társadalmakban még ez idő szerint sem akarják felismerni, hogy a „tudni vagy hinni?” kérdésnek ma már nem volna szabad léteznie. Kiderítették, hogy a vallás és a tudomány ellentmondásai sokszor kitörölhetetlen nyomokat hagynak ez egyénben. Ez egyén gondolkodásmódozataira és cselekedeteire ezek az utó hatások súlyosabb következményekkel járhatnak a gazdasági nehézségeknél is. A fent feltett kérdés rendezetlensége működésképtelenné teheti az egyén belső védelmi mechanizmusát. Politikai választójogi szereplőként képtelenné válhat arra, hogy valóban rátaláljon a saját érdek képviseletére és szabadon dönthessen körülményeiről.

 Minden modern felfogás ellenére a családi élet színterét is meg kell említenünk ami a harmonikus élet legbiztosabb záloga. Harmonikus jellemek harmonikus családokban harmonikusan együttműködhetnek más harmonikus közösségekkel és így egy harmonikusan megteremtett alapokra megfogalmazott harmonikus-közös célt tűzhetnek ki maguk elé. Ez tehát egy olyan közéleti akarat amely az idő minden egyes pillanatában működik és egyre pillanatszerűbben nyilvánul majd meg. Az említett harmonikus egyetértésnek van egyfajta tartalma, hordoz bizonyos ígéretet.

 Az emberek hajlamosak arra, hogy reményeiket a kapott ígéretekbe vessék, különösen akkor, ha azok alapvető megélhetésükre vonatkoznak. Politikai aktorok már rég ismerik az emberi természet ezen és ehhez hasonló gyengeségeit, megfosztva így őket a demokratikus eszmék által alátámasztott és valósnak hitt szabadságtól.

Bayer József a következőket vallotta: „ - A politikáról való mindennapi gondolkodás spontán közvetlenséggel reagál a politikával kapcsolatos mindennapi tapasztalatokra. Pragmatizmus és inkonzisztencia jellemzi, egészen különböző és egymást kizáró nézetek is békésen megférnek benne. Ezen a szinten semmit sem gondolnak végig, hanem minden következtetés a közvetlen tapasztalatra épül. Egyszer azt várják a kormánytól, hogy hagyja őket békén, és ne korlátozza szabadságukat; másszor pedig tőle várják a megoldást számos égető társadalmi és egyéni problémára. A mindennapi gondolkodás általában nem differenciál, többnyire moralizáló jellegű. Hajlamos a sztereotípiákra, és olykor generációkon át hordoz megkövesedett előítéleteket. A politikai fogalmakat, kategóriákat gyakran stigmatizáló jelleggel használja. Persze nem csak rosszat mondhatunk a politikai gondolkodásnak erről a köznapi szintjéről. Erőssége például s gyakorlathoz való közelsége, amely gyakran jogos szkepszist táplál a túlságosan elrugaszkodott politikai spekulációkkal szemben, és ennyiben kontrollfunkciója is van.”

 Ennek folyományaként is értelmezhető Manent  következő állítása miszerint a modern szabadság dilemmája: vagy nem vagyok szabad, vagy pedig nem vagyok szabad. Tehát ha az egyed szuverén módon beleegyezik egy dologba máris valamiféle átalakuláson megy keresztül, a dolog részesévé válik amin túl már nem beszélhetünk róla úgy mint szuverén egyedről. Ugyanígy kihasználatlan marad a szabadsága ha nem egyezik bele az adott dologba, így viszont valami más dologgal ért egyet: azzal hogy nem egyezet bele az adott dologba. Máris egy másik dolog-gondolat részesévé válik ami szintén megfosztja szabadságától.

Ha visszatekintünk az individuumok kialakulásához, még néhány gondolatot  meg kell említenünk, ezek  a kommunikációt és az iskolarendszert tárgyalják. Mind kettő jelentékeny részét képezi annak, hogy az egyén politikai szereplőként miként viseltetik. A közgazdász Kopátsy Sándor egy cikkében szellemesen és a publicisztika szintjén pontosan definiálta a kommunikáció és az iskolarendszer eredményeit az egyénre vonatkoztatva: a műveltséget mint egy társadalom fejlődési potenciálját. - „ Mitől függ egy társadalom fejlődési potenciálja?„ Válasza a következő: Alapvetően és elsősorban egy szorzat eredményétől. Ez pedig a „a tudás , a képesség és az erkölcs szorzata”. – Kopátsy nyilvánvalóan egy metafórát alkalmazott, hiszen e három tényező egyike sem mennyiség, még ha rendelhetők is hozzájuk kvantitatív mutatók ( az erkölcshöz legkevésbé ), és nem végezhetők velük számtani műveletek. Mégis: ha létezne képlete a műveltségnek ez volna az.

Említést kell tennünk a műveltség egy törésvonaláról a „magas” és „tömegkultúra” szemben állásáról .A műveltség alapjainak egységesítő elve lényegesen más a totalitárius és a demokratikus társadalmakban. Az előbbiekben diktált, korlátozó és részletekre is kiterjedő, a hatalmi érdekeket érintő műveltségi körökben csak fokozati és periferikus eltéréseket ismer el, az utóbbi a „sokféleség egységét” vallja, és minimumra szorítja a lehető teljes egységességre irányuló elvárásokat. Mindez inkább a műveltség világnézeti magjára vonatkoztatható ide értve különösen az erkölcsi és politikai nézeteket.. Az előző gondolat viszont nem érinti a műveltség sajátos súlypontjait, az egyéni érdeklődésből fakadó különbözőségeket. Ezeket a különbözőségeket hatványozza a modern világ információs forradalmának technikai fejlődése és a kommunikációs lehetőségek széles tárháza. Például manapság az egyénnek a modern technika révén a foncsorozott üveglapokon kívül számos lehetősége adódik, hogy önmagát viszont lássa. Ez idő szerint elterjedőben vannak a különböző internetes közösségi portálok, melyek az emberi kapcsolatok egy új értelmezését hívják elő. A technika biztosította emberi kapcsolatok tehát fölöslegessé teszik a valódi emberi kapcsolatokat. Ebből eredeztethetően az egyén valódi hiányosságokat szenved el és képtelen szembenézni egy természetes kapcsolat nélküli, hiányos, „vérszegény” világgal, ahol nincsen valódi emberi kommunikáció, ahol az informatika szabályozottsága csekély teret ad a véletlennek ezzel az eredetiségnek, ahol  ha általánosítani akarunk talán nincsenek is egyének.