Amikor kedvesemmel kint jártam Indiában, akkor láttam, hogy a legszegényebbek is végeznek önkéntes munkát. Utazásaink során egyszer egy dél indai ashram-ba jutottunk, ahol „illett” minden egyes napon 1 óra önkéntes munkát végezni. Mivel akkor mögöttünk állt egy 36 órás vonatút és egy egész éjszakás buszozás, úgy gondoltuk, hogy az első napokat inkább pihenéssel, regenerálódással és persze indiai ételek társaságában töltjük. Az ottaniak nem így gondolták. Második napon már várt az ajtónkon a cetli, amiben nagyon udvariasan figyelmeztettek, hogy itt szokás az egy órás munkát „tényleg” elvégezni. Bár semmilyen retorzió nem volt kilátásba helyezve, ha az egész hetet az ágyban, a tengerparton és az étteremben töltjük el, úgy gondoltuk, hogy másnap alkalmazkodunk a helyi szokásokhoz és részt vállalunk a munkából.


Én takarítási feladatot kaptam. A seprű nehéz és túl vaskos, a vödör horpadt és repedezett, a folyosó pedig végtelen hosszú volt. Olyan arccal álltam neki a munkának, mint akit pár perce hasba szúrtak. Azután elkezdtem és valami megváltozott. Elkezdtem élvezni azt, hogy ezekért a szegény emberekért én teszek valami fizikai munkát. Nem ők csinálnak nekem ételt, nem ők visznek engem ide-oda. Nem a pénzemet dobom oda nekik – pedig ami a zsebemben volt, az többet ért néhányuk teljes ruhatáránál –, hanem dolgozom értük. Nem a pénzükért, nem az ételükért, hanem értük és a közösségükért. Egy nagyon vidám egy óra lett a „munkából”, aminek a végén fülig érő szájjal adtam vissza a seprűt – amit magamban közben elneveztem a boszorkány nehézbombázójának – és a vödröt, csak azt nem értettem, hogy miért hálálkodnak annyira, mikor én éreztem hálát, örömöt...


Azután másnap következett az extázis. Már úgy mentem oda, hogy ide nekem a vödröt és a nehézbombázót, és amikor szóltak, hogy takarítási munkára már nincs szükség, szinte elszomorodtam. A konyhára osztottak be végül, ahol már vagy hatan mérték, nyújtották, alakították a lepénynek való tésztát – ide kellett beállnom nekem is. A konyhában forróság és pára volt, a tészták minduntalan elszakadtak és sehogy sem akarták felvenni a kör formát, de az első pillanattól az utolsóig vidáman végeztük a „munkát”. Kiderült, hogy a sima önkéntes munkánál még jobb együtt dolgozni önkéntesen. A slusszpoén nem az, hogy végül ebédnél megkaptuk a saját magunk készítette tésztát. Ebédre mást kaptunk és így vált teljessé a történet! Amit ott, abban az egy órában készítettünk, abból mi semmit sem kaptunk vissza... csak a boldogságot.