Az építési hulladékok nagy része manapság még az ingatlanok eldugott sarkaiba, épületek körüli tereprendezések alá vagy lerakóhelyekre, kommunális szeméttelepeke kerül. Rosszabb esetben a környező utak, bokros ligetek, erdők alját szennyezik vele. Hogyan lehetne változtatni ezen? Kovács István építészmérnök vitaindítója.

Az újrahasznosítás fogalma érdekes módon épp akkor vált közismertté, amikor a közgazdászok kimutatták, hogy milyen sok új terméket állítunk elő.

A globalizált multinacionális gazdaság működésének alapeleme, a vedd meg, használd, dobd el elv minél rövidebb idejű körforgása. A témáról felelősségteljesen gondolkodók, s nem csupán az „agresszív zöldek”, áttekintették e kérdést, és kimutatták, mily feleslegesen, oktalanul használjuk fel a bolygónk természeti forrásait nem észrevéve, hogy a fűrészelésnél mely oldalán ülünk az ágnak! Kétélű fegyvernek bizonyul ez a típusú tevékenység, hiszen az új termékek létrehozása feléli nyersanyagkészletünket, elhasználja az energiánkat, míg másfelől a fel nem használt, elbontott, eldobott termékek „szeméthegyeibe” belefulladunk.


Eleinte a nyersanyag újrahasznosítását vezették be világszerte, s ennek érdekében hozták létre hazánkban is az ún. MÉH-telepeket. A papír, acél, színesfém gyűjtését manapság az üveg és a műanyag gyűjtése követi. Ezzel egy időben a különféle karitatív szervezetek a még használható ruhák, lábbelik, játékok, könyvek gyűjtését, újra elosztását folytatja. Gombamód szaporodnak a valóban karitatív és a gazdasági eredményt célul kitűző vállalkozások. Mára a hírközlési, számítástechnikai eszközök, műszaki berendezések begyűjtése, újrahasznosítása, a tovább nem felhasználható elemek környezetvédelmi szempontokat is figyelembe vevő megsemmisítése is kezd járt úttá válni. Sőt szinte maffia jellegű hálózatok is rátelepednek erre a tevékenységekre.

Mindeközben az építési hulladék és az építkezés után megmaradt termékek számottevő része ingatlanok eldugott sarkaiban, az épületek körüli tereprendezések földterítései alatt, esetleg a hivatalos lerakók kommunális szeméttelepeken kerül bedózerolásra. Rosszabb esetekben a környező utak, bokros ligetek, erdők aljára kerülnek.

Bár egyes leleményes vállalkozók látnak lehetőséget a bontott anyagok újrahasznosításában, internetes keresés során ezek fellelhetők, ezek azonban elsősorban a régi bontott téglákra, cserép héjazatra, ritkábban terméskő építési anyagokra koncentrálnak. Az építkezésekből megmaradt anyagok töredéke kel csak el hirdetés útján.

Elsősorban nyugati szakmai híradásokból hallottam, de előfordulhat már hazánkban is a bontott beton és nagyobb szilárdságú kerámia, kő építőanyagok darálás, őrlés útján történő újrahasznosítása is, de ez még nem jellemző sehol sem. A jelenlegi hazai törvényi szabályozás sem kedvez az újrahasznosításnak, hiszen az érvényes előírások szerint csak az Építőipari Műszaki Engedély által bevizsgált anyagot, szerkezetet, berendezést szabad beépíteni, s az ÉME szám bemutatása kötelező az építésfelügyeleti ellenőrzések során.

A tőlünk jóval gazdagabb Ausztriában valószínűleg nincsenek ilyen jellegű megszorítások. A nekem is járó „NÖ Gestalten” című, építészek részére készített havi lapban, rendszeres rovata van ennek a témának. Ez indított el azon gondolat mentén, hogy igen hasznos és praktikus lenne egy, a nyersanyagbegyűjtő hálózatok és a karitatív szervezetek mintájára - e két tevékenységi terület összevonásával - egy fel nem használt és bontásból származó, újrahasznosítható termékek begyűjtésével és újraelosztásával foglalkozó szervezet létrehozására.

Úgy vélem, hogy környezetvédelmi szempontból a leghasznosabb az lenne, ha minden település létesítene egy ilyet, amelynek fenntartását az állami normatíván keresztül az állam, a saját költségvetéséből az adott önkormányzat, a különféle környezetvédelmi szervezetek, az Európai Unió, netán az egyházak, s a jövedelemadó szabad felhasználású 1 százalékaiból lehetne finanszírozni.